Nem indult jól az
ismeretségem Julie Klassennel, pedig annyira szerettem volna szeretni a
könyveit. A táncmester történetét viszont nem éreztem magamének, aztán jött A
portréfeső lánya, és végre felujjonghattam örömömben. Ez az. Tudtam én, hogy
nem véletlenül mondják azt az írónőről, amit. Jó, hát édesanyámtól már elöljáróban
tudtam, hogy jelen könyvünk neki jobban tetszett, de szerettem volna független
véleményt alkotni.
Eredeti megjelenés éve: 2015 Magyar megjelenés éve: 2016 General Press Könyvkiadó történelmi romantikus négy csillag |
A különös szépségű, ám
naiv Sophie Dupont-t tehetetlen dühe vezette a meredély szélére. Nem elég, hogy
megbízott egy férfiban, aki aztán összetörte a szívét, de faképnél is hagyta őt
– ráadásul várandósan. Kétségbeejtő helyzetéből Stephen Overtree kínál neki
kiutat, aki, miután rájön, hogy Sophie a fivére gyermekét hordja a szíve alatt,
felajánlja a lánynak, hogy feleségül veszi. Sophie, hogy elkerülje a botrányt,
igent mond az ajánlatra. Vajon megbánja hirtelen elhatározását, amikor újra
felbukkan Wesley, és a bocsánatáért esedezik? Vajon a gyermeke apja és a férje
iránt érzett egyre növekvő vonzalom között őrlődve rálelhet a boldogságra?
Julie Klassen magával
ragadó történetében egy kilátástalan helyzetből menekülő fiatal nő és egy
szigorú katona egymáshoz vezető útjáról olvashatnak a történelmi romantika
rajongói.
Szerettem a történetet.
Együtt izgultam, sírtam, nevettem és pironkodtam Sophieval. A regény megadta
azt, amit A táncmesterben hiányoltam: szerethető női szereplők, családi
dinamika, többszereplős dráma. Ugyan az írónő egy húzására rájöttem, mert azt
én is megtettem volna, de evvel együtt egy élmény volt olvasni. A vége fele a
kelleténél kicsit többször kalandozott el a figyelmem, de ez a
dekoncentráltságomnak is köszönhető.
Történetünk…
Sophie Dupon szerelmi
történetét meséli el, akit szerelme terhesen hagyott hátra, hogy a művészetnek
adózzon Itáliában. Kétségbeeséséből a férfi öccse, Stephen menti ki, aki
ismervén bátyja jellemét és természetét, házassági ajánlatot tesz a lánynak,
ezzel is megvédve a jóhírét. A lány kisebb fejtörés után elfogadja a kicsit
rideg százados feltételeit, és mint friss házasok térnek meg a család védelmet
nyújtó fészkébe. Az idillt Napóleon szökése keseríti meg, mikoris Stephennek
hadba kell vonulnia. És ha mindez nem lenne elég, a csábító báty is hazatalál.
A könyv olvasása közben
akarva-akaratlanul eszembe jutott Elisabeth Gaskell Sylvia szerelmei című
regénye, ahol hősnőnk szintén két férfi között őrlődik. Ezt azonban nem egy
szerelmi háromszögben teszi, hanem elhagyott félként. Valós érzelmi
hullámvasúton megy keresztül, mikor szívszerelme, akiről egy évig álmodozott,
búcsúzás nélkül elhagyja. Ugyan levélben bocsánatot kér, de az nem ugyanolyan.
Teljesen kétségbeesett, nem tudja, mit csináljon. És talán ezért menekül bele
egy látszatházasságba, talán a sors akarta így.
Szerettem Sophiet, aki többet
szerepelt elbeszélő karakterként. Igazi művész lélek, akit édesapja nem
dicsért, így festményeit maga sem tartja elég jónak. Pedig ő felelt a legtöbb
kép hátterének kitöltéséért, míg a családi műteremben dolgozott. És ugyan hozzám
a zene és a tánc közelebb áll, mégis öröm volt az ő szemével figyelni a tájat,
észrevenni az apró részleteket. A festészettel kapcsolatban előjött még a
modellek helyzete is, akik nem egyszer szeretőként is funkcionáltak. Pedig
Sophie egy teljesen ártatlan lány, de Wesley egy utolsó…
A másik elbeszélőnk
Stephen, azaz Overtree százados, aki hősszerelmesként védelmezi házasságát,
felesége erényét. Egyáltalán nem bántam, hogy helyenként az ő gondolatait is
hallhattam, nem rontott az összképen, mint az néhány könyvben megesik. Kemény
jellem, nemigen mutatja ki az érzéseit, amik viszont vannak. Fontos neki a
családja és annak jó híre, így képes feláldozni magát. Bár ez a látszatházasság
idővel kiderül, hogy mégsem olyan rossz dolog. Mármint Stephen végig tiszteletben
tartja Sophie érzéseit és nem erőlteti rá a társaságát, még ha ezzel minden
éjjel az öltözőszobájában kényszerül aludni. Nagyon aranyosak együtt, de kétség
kívül jobban meg kellett ismerniük egymást, hogy kapcsolatuk ne csak látszat
legyen. Stephenből kiváló férj lesz, aki a tenyerén hordozza a felesége mellett
a csöppséget is. Olvadoztam helyenként, mert volt benne szenvedély, viszont nem
mentek tovább a testiségig és ez annyira jól esett. De az a nyulacska…
Sophie családjáról
viszonylag keveset tudunk meg, hisz ők csak rövid szerepet kaptak. Édesapja egy
eléggé népszerű festő, aki oda meg vissza van a lányáért. Mindent megtenne
érte, viszont természetesnek veszi a jelenlétét. Felesége halála után
újraházasodik, ám a mostoha viselkedése miatt megértem, hogy miért egy festői tengerparti
kis kisvárosba vonul vissza lányával. Sokkal nyugodtabb életet élhetnek itt.
Bár Sophie testvérei kétség kívül szeretnivalók, az apró bathi lakás kezd
szűkössé válni. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a frissházasoknak a
gyerekszobában kell aludniuk.
Mindeme egyszerűséggel
hatalmas ellentétben áll Overtree Hall, a százados családi otthona. A leírás
szerint eléggé méretes kastélyban sosem áll meg az élet. A szomszéd
földbirtokos lánya, Amelie rendszeresen látogató, viszont mintha valamiért
felvágták volna a nyelvét. Nincs jó szava a férfiakhoz, pedig egyáltalán nem az
a megkeseredett vénkisasszony típus. A családon kívül Winnie, a fiúk gyerekkori
dadusa szerepel a legtöbbet. Az öreglány teljesen úgy viselkedik, mintha az
emberek veséjébe látna. Vagy csak a korral vált ennyire jó emberismerővé. Őt
nagyon szerettem, bár sokszor inkább kísértetként van jelen a házban.
Az idősebb Mr. és Mrs.
Overtree kapcsolatát érdekes volt figyelni. Az asszonyt egy katona édesapa
nevelte fel, így katonásan rendezi a ház ügyeit, nem enged teret a férjének. A
férfi ebbe legtöbbször bele is törődik, de az igazságérzete attól még
megmaradt. A nagypapa, az öreg ezredes igazi színfoltja volt a regénynek, aki a
dadus mellett tanáccsal látta el a fiatalokat. Kate is bájos teremtés, viszont
ő eléggé háttérbe szorult a két bátyja mögött. Wesley kifejezetten nem
szerettem, számomra a feltűnésekor romlott el a történet. Jelenlétével
megfertőzte a lapokat, és kínos helyzetbe hozza Sophiet. Nem értettem meg, nem szurkoltam
neki. Csak saját magát hibáztathatja a döntéseiért, és még egy időben védte is
az édesanyja.
Jót tett a regénynek, hogy
a cselekménye hosszabb időt ölelt fel. Nem éreztem elkapkodottnak, bár az
elején lévő házassági ajánlatnál rendesen beledobták Sophiet a mély vízbe. Volt
itt kirándulás, piknik, bál, illetve a kastélybéli mindennapi élet. Engem
elrepített, és öröm volt a szereplőkkel együtt lenni.
Nem emelkedik irodalmi
magasságokba. Megmarad a maga szórakoztató szintjén, de pont emiatt esett jól.
Kikapcsolt és kíváncsivá tett az írónő további regényeire. Mert mint kiderült
nem Julie Klassennel volt bajom, hanem azzal a könyvével.
„– Mit olvasol?– Az Értelem és érzelem című regényt. Olvastad?– Nem. Nem nagyon olvasok regényeket.– Pedig kellene. Olyan romantikusak. És szórakoztatóak.”
~~~
„– Szerelem volt első látásra, Stephen?Sophie arra számított, hogy a százados egy tréfás megjegyzéssel hárítja el ezt a kínos kérdést, összekócolja a húga haját, és azt mondja: „Most már elég. Megkaptad a romantikus mesét.”Ehelyett a tekintetét húga komoly arcáról Sophie-ra fordította, és ünnepélyesen azt felelte: – Igen, az volt.Az asszonynak elakadt a lélegzete. Egy pillanatig csodálkozva állta a százados tekintetét, aztán ő fordult el először.– Tudtam – ismételte Kate sóhajtva, vágyakozó, merengő arckifejezéssel visszasüppedt a párnákra, elégedett mosoly áradt szét tündéri arcán.”
~~~
„Szegény papa, gondolta Stephen. Időnként nehéz lehet egy olyan asszony mellett élni, akit egy erőskezű hadseregparancsnok nevelt fel.”
~~~
„…a portré olyan, mint egy díszes sírkő. Nem a tárgyának, sokkal inkább azoknak szól, akik megnézik. Akik emlékezni akarnak.”
~~~
„–…A gyerekek gyakran megérkeznek a tervezett időpontnál előbb. – Elmosolyodott. – Különösen, ha egy gyerek a házasság első évében születik.”
~~~
„A félelem olyan luxus volt, amelyet csak ritkán engedett meg magának. De mivel szerelmes volt Sophie-ba, sebezhetőnek érezte magát. Emiatt annyira akart élni, mint még soha, ami még valószínűbbé tette a halálát. A félelem elveszi az ember koncentrálóképességét. A bátorságát. Hát nem azt mondogatta a nagyapja, hogy ezt vésse az eszébe.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése