Az észak-európai irodalom
nehezen jut el hozzám, mert ha komorságra vágyom, akkor inkább a szláv világhoz
nyúlok. Linn Skåber kötetei azonban megvalósításuk miatt keltették fel az
érdeklődésemet, ugyanis fiktív monológokban mutat be az adott életkorra
jellemző helyzeteket passzoló illusztrációkkal kiegészítve. Teljesen véletlen
elsőként a felnőttekkel foglalkozó a Ma négykézláb akarok járni című könyv
került a kezembe, aminek nem feltétlen én vagyok a célcsoportja, viszont
hasznos betekintést nyújtott a gyerekkorunk óta hatalmas titoknak számító
időszakba.
 |
| Eredeti megjelenés éve: 2020 Magyar megjelenés éve: 2021 Scolar Kiadó novella, lélektani négy csillag |
„Szóval azt hitted, hogy
már felnőtt vagy? Adj nekem pár percet, és elbeszélgethetünk róla.”
Felnőttnek lenni azt
jelenti, hogy mentesülünk a fiatalkori káosztól, és megállunk a saját lábunkon.
De vajon tudjuk-e, kik vagyunk valójában, és sikerül-e megőriznünk az élet
iránti örömünket és kíváncsiságunkat?
Linn Skaber saját és mások
élményeit használta fel arra, hogy fiktív monológokat, rövid történeteket
írjon, amelyekben az élet e jelentős szakaszáról próbál mondani valamit.
Ír ráncokról és
edzéshisztériáról, magányról, szenvedélyről és vágyról, nagy és kis gondokról,
megszakadó kapcsolatokról, egymásra találásról, szerelemről és illatokról,
amelyeket sohasem felejtünk. A Szívem egy bezárt bódé című kötethez hasonlóan e
szövegek is könnyű tollal íródtak, ugyanakkor a már ismert Skaber-stílushoz
híven árad belőlük a komolyság.
Az elején nagyon megviselt,
nem is tudtam egyszerre sokat olvasni belőle, és ez a nyomasztó érzés végig
elkísért. Bizonyos szituációkat még ugyan tapasztalat hiányában nem értettem,
de mindvégig sajnáltam szereplőket. Nagyon ritkán volt szó boldog sorsról, de
ha mégis jó véget ért valami, akkor az oda vezető út volt rögös. Pont mint a
való élet. A mondanivalókat a csodaszép illusztrációk pedig csak még inkább megerősítették.