Versenyfutás az idővel | Ruta Sepetys

Mi már egy olyan generáció vagyunk, akik nem éltek át háborút. Az évezredes konfliktuskezelési mód szópárbajokká és eljárásokká alakult át. Biztonságos gyerekkorunk viszont megköveteli, hogy ismerjük a múltat, és tanuljunk belőle. Ruta Sepetys Tengerbe veszett könnyek című regénye ebben nyújt segítséget, amely az általam oly nagyon szeretett Árnyalatnyi reményhez hasonlóan a második világháború hátországába kalauzol el minket. Megrázó, könnyfakasztó történet, amely valós eseményeken alapul. És ez a legmegdöbbentőbb.

Magyar megjelenés éve: 2016
Maxim Könyvkiadó
történelmi, ifjúsági
négy csillag

A ​háború a végéhez közeledik Kelet-Poroszországban. Több ezer kétségbeesett menekült igyekszik a szabadság felé. Viszik magukkal a szenvedés és megpróbáltatás terhét, remélve, hogy egy jobb élet vár rájuk. De vannak páran, akik rejtegetnek valamit…

Három élet, három sors keresztezi egymást: Joanáé, a szép és segítőkész litván nővéré, aki súlyos bűntudattal küzd; Floriané, a titokzatos fiatalemberé, aki mindenáron szeretné eltitkolni valódi kilétét, és Emiliáé, a várandós lengyel lányé. Egyetlen közös van bennük: menekülniük kell. Joana, Florian és Emilia úti célja a kikötő, ahol a Wilhelm Gustloff hajóra akarnak feljutni, amely civileket és sebesült katonákat menekít a front elől. A biztonság felé megtett minden lépéssel egyre erősebbek, bátrabbak és egyre jobban bíznak egymásban. A szerelem, az összetartozás és az emberség érzéseibe kapaszkodnak. De ezzel együtt egyre sebezhetőbbé is válnak.

Már úgy tűnik, hogy közel járnak a szabadsághoz, amikor megtörténik a tragédia. Nem számít sem nemzetiségi hovatartozás, sem kultúra, sem rang; a fedélzeten lévő mind a tízezer embernek – felnőtteknek, gyerekeknek – ugyanazért kell harcolni: a túlélésért.

Esett a hó, még a szobámban is. A könyvet olvasva teljesen azt éreztem, mintha én is a mínusz tíz fokban figyelném az eseményeket. Látnám a meneküléstől koszos és kétségbeesett embereket, a halottakat az út szélén, és a gyerekeket. Azt a rengeteg gyereket, akik igazából nem tehetnek az égvilágon semmiről se, mégis ők bűnhődnek a legtöbbet. És ez fájt.

A remény hal meg utoljára

A második világháborút kirobbantó hatalmak vak fejetlenséggel próbálták megszilárdítani hatalmukat. Terror, állandó fenyegetettség, besúgóhálózat, munkatáborba való deportálások. Mai regényem, az Árnyalatnyi remény Ruta Sepetystől a Sztálin által elhurcolt és agyondolgoztatott embereknek állít méltó emléket.

1941-ben a tizenöt éves Lina képzőművészeti iskolába, az első randevúra és a közeledő nyárra készül. De egy éjszaka a szovjet titkosrendőrség erőszakkal behatol az otthonukba, és elhurcolják anyjával, öccsével együtt. Szibériába deportálják őket. Lina apja a családtól elszakítva él át hasonló borzalmakat, majd egy munkatáborban halálra ítélik. Minden elveszett. Linának eközben fogalma sincs arról, miért történnek velük ezek a szörnyűségek. A lány félelmet nem ismerve küzd az életéért, mindent kockára tesz, hogy rajzaival, alkotásaival üzenni tudjon. Reméli, hogy művei eljutnak az édesapjához a börtönbe, és tudatják vele, hogy a családja életben van.

Lina és családja hosszú, szívszaggató utat tesz meg, és csak a hihetetlen erő, szeretet és reménykedés segít nekik a keserves napok túlélésében. De vajon elég-e a szeretet, hogy életben tartsa őket?