8 éves lehettem, mikor is először
találkoztam a Büszkeség és balítélettel. Emlékszem, karácsonykor adták a
tévében, és mivel anya egyik nagy kedvence volt, leültünk közösen megnézni a
hat részt az egymás utáni estéken. Mit is mondhatnék, szerelem volt első látásra.
Nem kellett sok ahhoz, hogy rögtön azután el is olvassam, és azóta is a
legeslegjobban kedvelt könyveim listáján kiemelkedő helyet foglal el. Nem is
csoda, hogy minden feldolgozást és továbbgondolást izgatottan várok. Mai
könyvemre, a Longbourn árnyékábanra Jo Bakertől egy véletlen keresgélés
folyamán bukkantam rá, és mikor megláttam, tudtam, hogy ez nekem KELL.
„Ha
Elizabeth Bennet maga mosná az alsószoknyáit, gondolta Sarah, valószínűleg
sokkal jobban vigyázna rájuk.”
Büszkeség és balítéletnek ebben
az ellenállhatatlanul megrajzolt továbbgondolásában a szolgák a főszereplők,
mely Jane Austen remekének szalonjain túlra, a szigorú házvezetőnő és a
csillogó szemű cseléd gyakran észre sem vett birodalmába kalauzol bennünket.
Ám Longbourn alagsorában is
éppoly erős a romantika, a szívfájdalom és az intrika jelenléte, mint az
emeleten. Amikor a házhoz új inas érkezik – aki titkokat és tengeri illatokat
hoz magával –, a cselédek ebédlőjének nyugodt világa teljesen, talán visszavonhatatlanul
a feje tetejére áll.
Mikor a változás megjelent
Longbournban, Polly úgy bámulta, mint akinek elment az esze, Mrs. Hill folyton
teletöltötte a poharát, sőt, még Mr. Hill is úgy pillantgatott rá, és kapta el
róla a tekintetét, mint valami ábrándos leány, Sarah elcsüggedt. Rá már senki
nem figyelt, és azt kívánta, hogy bár sose jött volna el Longbournba ez a
változás a sötét hajával meg a mogyoróbarna szemével.