Ismételten egy Böszörményi
könyvvel érkeztem, ezúttal a Rontásűzők trilógia befejező része kerül górcső
alá. Mivel imádom az író stílusát, ezért ezt a könyvet is faltam, már ahogy az
időm engedte. És megint nem csalódtam benne, bár az maga a csoda lenne.
Úgyhogy, ha véletlenül kritikát találtok benne, az csakis arra az adott
szereplőre vonatkozik.
Szóval kezdünk is bele!
„Endzsiék
már csupán kétháznyira voltak a Bazalt utca 14-től, mikor a soron következő
földrengés leverte őket a lábukról. Mély moraj, sivalkodó szirénák, sikoly,
üvöltés, vonyítás, robajló és recsegő hangok töltötték be a világot. Az egyik
villanyoszlop kifordult a helyéből, és szikrát hányó vezetékeit magával rántva
az úttestre zuhant. A magasfeszültség eleven kígyókként rángatta-tekergette a
fekete drótokat, míg végül a sarkon álló transzformátor iszonyú csattanással ki
nem sült. A ragacsos, átláthatatlan, piszkossárga Köd lassan mindent elnyelt…”