Amennyire szeretem
Alessandro Baricco írásmódját, néha nagyon is túlzásba tudja vinni a
kísérletezést, amelynek a City az áldozatául esett. A kötet kuszaságát már a
prológusa predesztinálta, és utána sem állt meg a kalandozásban. Helyenként
azért megcsillant a zsenialitása, de szerintem nem ártott volna a történetnek
egy újragondolás és egy drasztikus szerkesztői kéz.
 |
| Eredeti megjelenés éve: 1999 Magyar megjelenés éve: 2006 Helikon Kiadó három csillag |
A Selyem, a Novecento, a
Tengeróceán, a Vértelenül és a Harag-várak után végre Baricco 1999-es
elbeszélésfüzére is olvasható magyarul. Gould, a tizenhárom éves zseni
képzeletbeli barátainak, egy óriásnak és egy némának szövi történeteit egy
bokszolóról, Shatzy Shell, harmincas éveiben járó nevelőnője pedig hatéves kora
óta veszi magnóra vadnyugati történeteit. A két ember különös kapcsolata meséik
laza szövedékén keresztül bontakozik ki a szerzőtől szokatlan terjedelmű, de
változatlanul magával ragadó műben.
Aleassandro Baricco
munkássága az esszékben gyökerezik, amely ebben a lazán összefűzött kötetben is
megmutatkozik. Míg a Barbárokban vagy A Játékban már egyáltalán nem törődik
azzal, hogy összefüggő gondolatokat tárjon elénk, itt még azért próbálja az
eseményeket egy ívre felfűzni, de a sok oldalág miatt elég könnyen szem elől
tévesztjük a fő csapásirányt. Emellett pedig a végtelenségig bővíti a
történetet, amelynek nem ártott volna egy kicsi koncentráltság.
A könyv három fő vonalon
halad. Az egyik egy zseni kisfiú és az új házvezető/nevelőnőjének életét
mutatja be. Ha választani kell, akkor ez a legdominánsabb része, és ebbe
ágyazódik bele a másik kettő. Gouldnál nagyon hamar kiderült, hogy jó
képességekkel rendelkezik, így fiatalon már az egyetemi katedrán találja magát.
Mindez azonban azt vonja maga után, hogy egyáltalán nem volt gyerekkora, és
sosem élt igazán. Édesapjával is telefonon tartja a kapcsolatot, édesanyjával pedig
már egyáltalán nem beszél. Mindez elég nagy súlyt helyez a vállára és
magányában gyakran magába fordul.
A második egység egy
magnóra felvett western történet, amely Shatzy képzeletének szüleménye. Az
egész kötet során ezeket a betéteket élveztem a legjobban, és nagyon szívesen
olvastam volna különálló könyvként. Így viszont csak rövid, de annál ütősebb
szösszeneteket kapunk, ahol csak úgy kapkodják elő a pisztolyokat. A harmadik
rész pedig egy kitalált boxoló sikertörténete, ahol ugyan a mérkőzések
közvetítésébe való átmenetek érdekesre sikeredtek, de az epilógus kivételével
nemigazán kötött le.
 |
| Forrás: Pinterest |
A legnagyobb problémám az
volt vele, hogy felesleges dolgokról lamentál és mindezt nagyon hosszan teszi,
így elveszik benne a lényeg. Erre helyenként a központozás hiányából fakadó
végtelenségbe nyúló mondatok csak egy lapáttal rátesznek, amely ugyan a
hevességet is érzékeltetik, de mire a mondanivaló végére értem, nem tudtam, honnan
indultunk.
Ez tipikusan az a
történet, ami a végére kristályosodik ki. Ugyan részleteiben túlzó volt, de a
lezárás felé haladva egyre több dologra jöttem rá – bár ha a köteten lett volna
fülszöveg, akkor az egy s mást elspoilerezett volna. Az biztos, hogy nem ez
lesz a kedvencem az írótól, de nagyon szívesen megnéznék belőle egy filmet,
mert jól állna neki az adaptáció.
Összességében
Ez az író talán leginkább
csapongó története, ahol három szálat is követünk, de emellett rengetegszer
megáll lényegtelen dolgokról is elmélkedni. Nekem a western részek tetszettek a
leginkább, abból szívesen olvasnék akár egy különálló regényt is. Sajnos
azonban ezen kívül eléggé nagyítóval kellett keresni a mondanivalót, amelyet
elég mélyen eltemetett a kötetben, bár a végére szerencsére mégis
kikristályosodik.
„Hogy a semmit meg tudja festeni, rá kellett előbb találnia. Monet valami ennél is többet tett: létrehozta azt.”
~~~
„Monet-nak szüksége volt a semmire, mégpedig azért, hogy festészete, tárgy hiányában, szabadon le tudja festeni saját magát. Éppen ellenkezőleg azzal, mint amit egy naiv befogadás sugallhatna, a Tavirózsák nem tavirózsákat ábrázol, hanem a tekintetet, amely őket nézi. Tulajdonképpen egy meghatározott érzékelőrendszer lenyomata az. Hogy egészen pontosan fejezzem ki magam: egy szédítően rendhagyó érzékelőrendszeré.”
~~~
„Az emberek azt hiszik, hogy egy csodagyerek nehézségei abból a nyomásból erednek, mellyel a körülötte lévők nehezednek rá, azokból az embertelen elvárásokból, melyekkel megterhelik. Csak mese ez. Az igazi probléma benne magában rejlik, a többieknek ehhez semmi közi. Az igazi probléma, az maga a tehetség. A tehetség egy megbolondult sejthez hasonlít, mely hipertrofikus módon, és teljesen feleslegesen, nagyra nőtt. Olyan, mintha egy bowlingpályát építenének bent a lakásodban. Mindent szétrombolnak, meglehet, talán még szép is, esetleg idővel bowlingozni is megtanulsz, a világ legnagyobb bowlingjátékosa leszel, de az otthonodat hogy a fenébe hozod utána rendbe, hogy tudnád megmenteni ettől az egésztől, (…).”
~~~
„Furcsa zajok hallatszottak, zajok, melyek nappal nem hallatszanak. Mint dologmorzsák, amik lemaradtak, és most igyekeznek utolérni a világot, hogy aztán pontosan érkezzenek meg hajnalban, a naprendszer zajainak méhébe.”
~~~
„– Kiasszony, emlékeztetni szeretném, hogy az a kisfiú egy zseni, nem pedig egy…
– Ki az isten mondta?, megtudhatnám, ki mondta ezt?, megtudhatnám, hogy van ez, hogy egyszer csak valamennyien úgy döntöttek, hogy egy olyan kisfiú, mint ő, zseni, egy kisfiú, aki még életében semmi mást nem látott, mint azokat az átkozott tantermeiket meg az oda vezető utakat, zseni, aki alvás közben bepisil, és ha az utcán megkérdezik tőle, hány óra, megijed, és évek óta nem látta az anyját, és az apját péntekenként, a telefonban hallja, és soha nem lesz képes rá, hogy egy lány közelébe menjen, még ha könyörögnének is neki, na minderre hány pontot ad? Képzelem, hogy a zsenik idevágó osztályozása szerint őrületes pontszámot ad neki, csak kár, hogy nem dadog is, mert az majdhogynem megközelíthetetlenné tenné…”
~~~
„(…) amikor fiatal vagy, a fájdalom, ami ér, olyan, mintha valami lövés talált volna el… maga a vég; úgy érzed, mintha mindennek vége lenne… a fájdalom olyan, mint egy lövés, a levegőbe röpülsz; olyan mint egy kisülés… úgy érzed, semmi megoldás nincs, mintha jóvátehetetlen, végleges dolog történt volna… arról van szó, hogy nem számítasz rá, ez az egész dolognak a lényege, hogy amikor fiatal vagy, nem számítasz a fájdalomra, de az rajtad üt, és az elképedés az, ami csőbe húzza az embert, az elképedés. Az elképedés, érted?
– Igen.
– Amikor öreg az ember… szóval, amikor megöregszik… nincs már többé az az elképedés, már nem tud meglepetésként érni… érezni érzed, azt igen, de csak a fáradtság az, a fáradtság, ami a már meglévő fáradtsághoz hozzáadódik, többé semmi sem robban, érted?, csak olyan, mintha még néhány kilóval több nehezedne a válladra… mintha járás közben a cipőd egyre jobban teleszívná magát, sárral, és egyre nehezebbé válna. Egy ponton megállsz, és ott vége van. De nem repülsz a levegőbe, mint amikor fiatal voltál, már nem az a valami ott.”
