Louisa May Alcott a
tanmesék koronázatlan királynője, aki sokat merít a saját életéből, ami miatt
nem egyszer éreztem azt, hogy személyesen ő szól ki nekünk a lapok közül. A Jo
fiai a méltán híres Kiasszonyok sorozatának záróakkordja, amely a Fiatalurak
kisebb mélyrepülése után képes volt enyhíteni az ejtett csorbát, és bár messze
nem ér fel az első két részhez, mégis örültem, hogy ismét több időt tölthettem
a számomra oly kedves szereplőkkel.
Eredeti megjelenés éve: 1886 Magyar megjelenés éve: 2006 Lazi Kiadó klasszikus három csillag |
Hála az öreg Mr. Laurence
örökségének, tíz évvel az alapítás után Plumfield főiskolává nőtte ki magát. A
régi növendékek ifjakká, illetve bájos és törekvő fiatal hölgyekké serdültek,
akik a maguk útját járják a nagyvilágban. Ám egy fiatalnak ugyanannyi a
gondja-baja, mint egy gyereknek, és ilyenkor kiderül, hogy ők még mindig Jo
„fiai”…
Előzetesen nem volt sok
kedvem kézbe venni a kötetet, mert még élénken élt bennem a harmadik rész
okozta megdöbbentő élmény. A motiváció hiánya miatt sokat tologattam, ami
egyáltalán nem bizonyult hibás döntésnek, ugyanis további tíz év telt el az
időben, és a megismert gyerekek immár a tinédzserkorukat tapossák. Ami viszont
a leginkább jót tett a regénynek, hogy visszavette a gyerekektől a mesélés
jogát, és többnyire Jo szemszögén keresztül látjuk az eseményeket. Ugyan a vége
fele kezdett megint kicsúszni az elbeszélés a kezei közül, és kicsit
összecsapottnak tűnt. Az elköszönés viszont igazán érzelmesre sikeredett.
A könyv leginkább
találkozásokról és összeölelkezésekről szól, amelynek köszönhetően rengeteget
beszélgetnek benne. Kalandok hiányában legtöbbször ezek a diskurzusok viszik
előre a történet fonalát. Előkerül benne többek között a szerelem és az
önmegvalósítás, de minden igazából arra hegyeződik ki, hogy mennyire is fontos
a jó nevelés. Ugyan a cím Jo „fiaira” utal, de nem maradnak ki a női kérdések
sem, mint a szavazati vagy épp a tanuláshoz való jog, de ugyanúgy előkerül az
önállóság is.