Hervasztó

A sötét jövőképpel soha sem lehet betelni. Lauren DeStefano Vegyészkert-trilógiájának első kötete, a Hervadás is ezzel foglalkozik. Tipikus amerikai szemszöget használ, hogy a világot sújtó háborút csak ez a kontinens élte túl egészben. Nem túl barátságos ezt hallani így, európaiként, de jó. Hagyjuk meg őket abban a tudatban, hogy jobbak nálunk.

Akarnád pontosan tudni, mikor fogsz meghalni?

Egy balul sikerült tudományos kísérlet miatt a világot élő időzített bombák népesítik be: a férfiak csak huszonöt, a nők pedig csupán húsz évig élnek. Genetikusok keresik az ellenszert, hogy az emberi faj újra erőre kapjon. Mindenközben a világon eluralkodik a szegénység és a bűnözés, gyerekek milliói maradnak árván, serdülő lányokat rabolnak és adnak el, hogy többnejű házasságban utódokat szüljenek.

A tizenhat éves Rhine-nak már csak négy éve van hátra, amikor ő is erre a sorsa jut. Noha a kiváltságosok jómódú világába csöppen, és férje, Linden őszintén szereti, egyre csak a szökés jár a fejében. A varázslatos gazdagság közepette Rhine lassan ráébred, hogy a csillogó látszat mögött a valóság ridegebb, mint hitte volna.

Miközben a génvírus miatt egyre fenyegetőbben közeledik Linden éveinek vége, Rhine bizalmas barátra talál, akinek segítségével talán esélye lehet a menekülésre. De vajon a káoszba süllyedő világban csakugyan lehetséges a szabadság?

Hogy élek most - Majd ha újra lesz béke

A vendég fel-alá téblábolt az étteremben. Maga sem tudta, hogy mit keres.

- Egy disztópiát kérek – bökte ki az első eszébe ötlő szót kellő sznobizmussal, majd kényelembe helyezte magát az egyik fotelben, és várt.

Valahogy én is hasonló fenntartásokkal kezelem a borús jövőképet elénk festő könyveket. Nem elég, hogy a saját korunk problémáival kell foglalkoznunk, még gondolkodjunk el a jövő ezer lehetőségéről is? Bár nekem is van egy harmadik világháborús ötletem, mely még az első fellángolás fázisban található, mégis elszörnyülködök a háború gondolatától.

Mai könyvem a Majd lesz újra nyár Meg Rosofftól, akinek nevét mindig rosszul hangsúlyozom, egy variációt mutat be ebből a jövőképből, mégpedig egy tizenöt éves gyerek szemével.

„Elizabeth a nevem, de senki sem szólít így. Mikor megszülettem, és az apám rám nézett, biztos arra gondolt, hogy olyan méltóságteljes, szomorú képem van, mint egy középkori királynőnek vagy egy halottnak. Később kiderült, hogy átlagos vagyok, nincs bennem semmi különös. Még az életem is tök átlagos volt eddig. Ez egy Daisy élete, nem egy Elizabethé.”

„Azon a nyáron, amikor elmentem Angliába az unokatestvéreimhez, minden megváltozott. Valamennyire a háború miatt is, hisz az állítólag nagyon sok mindent felborított, de mivel nem sokra emlékszem a háború előtti életből, az nem is igazán fontos most ebben a könyvben.”

„Leginkább Edmond miatt változott meg minden körülöttem. Elmondom, mi történt. Itt és most – az én könyvemben.”

A könyvvel való kapcsolatom valahogy hasonlóképpen indult, mint a Zabhegyezővel: megláttam a sok pozitív értékelést róla, hogy milyen jó könyv, ezért sürgető vágyat kezdtem érezni, hogy kézbe vegyem, és végre elolvassam.