2023. január 29., vasárnap

Hátborzongató borzalmak | Betekintő #35

Nem tudom, mi szállt meg, de a legnagyobb napos időben hátborzongató történetekhez volt kedvem, amik nem mellesleg rövidek is. Így esett a választásom Lois Duncan Locked in Time – Időbe zárva és April Genevieve Tucholke Wink, Poppy, Midnight című regényeire, amelyek közül sajnos egyik sem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Ettől függetlenül viszont mindenképp szerettem volna róluk mesélni, mert természetes, hogy nem sikerül mindig jól választanunk.

 

Eredeti megjelenés éve: 1985
Magyar megjelenés éve: 2019
Könyvmolyképző Kiadó
ifjúsági, misztukus
kettő csillag

Lois Duncan: Locked in Time – Időbe zárva

 

A fiatalság titkáért meg kell halni.

Nore Roberts nem vágyott új életre, de miután az édesanyja meghalt, az apja pedig újranősült, Árnyasligetben kell új otthonra lelnie egy régi, polgárháború korabeli kúriában, ahol az új családja él. Amikor találkozik a mostohaanyjával, Lisette-tel, rögtön szembetűnik neki a nő fiatalsága és szépsége. Bár a mostohatestvérei barátságosak, később egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy titkolnak előle valamit. Nore kutatni kezd a múltjukban, és miután kiderül néhány döbbenetes furcsaság, rájön, hogy a megérzése nagyon is megalapozott. Vajon sikerül-e felfednie a mostohaanyja sötét titkát, mielőtt ő maga is a gonosz varázslat áldozatává válik?

 

Az idővel való játszadozás nálam mindig hívószóként számít, nem is igen nézek utána a véleményeknek, hiszen szeretnék vakon belemenni. Kézbe viszont rövidsége miatt vettem ilyen hamar, hiszen egyáltalán nem friss megjelenésről van szó.

 

Történetünk…

Nore nyárra édesapjához, annak újdonsült feleségéhez és a két mostohatestvéréhez költözik, akik egy vidéki házban laknak az USA déli részén. A ház és a benne lakók titkokat rejtenek, és Norának rá kell jönnie, hogy édesapjával veszélyben van az életük. Talán még nem késő elmenekülni onnan.

 

Nagyon érződik rajta, hogy eredetileg az 1980-as években íródott, de ezt most nem egy pozitív jelzőnek szánom. A főszereplőjének egyszerűsége egy ponton túl már nagyon idegesített, az állandó tötymörgése pedig az őrületbe tudott kergetni. Olvasóként már jóval előre láttam a figyelmeztető jeleket, ő meg még mindig tudatlanul állt a helyzet előtt. Az apró elszólásokhoz szokott fülem kitartóan lebegtette a vörös zászlót a szemem előtt. Norán kívül a mellékszereplőket se tudtam szeretni. Leginkább a mostohaanya ellen tápláltam negatív érzéseket, de az állandóan csak az írással foglalkozó apa sem lett a kedvencem, mert nemtörődöm módon viselkedett a lányával. Egyedül talán Josiet sajnáltam, aki pont a pubertázs kor tombolását éli meg, de néha azért ő is sok volt.

 

A legrosszabb az, hogy nagyon is ígéretesen indult a regény. A repülős kezdet épp az aktuális élményeimmel is összecsengett, az Elfújta a szelet idéző házikó igazán simogatta a lelkemet, amit a könyv tényleges feltűnése koronázott meg. Aztán ahogy haladunk előre a történettel, egyre csak rossz érzéseket keltett bennem, amit az utószóban lévő Natalie Babbit említés sem oldott fel. Már olvasás közben is eszembe jutott az Örök kaland, de emlékeim szerint ott sokkal kedvesebb maga a történet, senki nem akar senkit sem megölni. A téma viszont tényleg hasonló, a megragadtság érzése, hogy nem tudsz szabadulni a problémáidtól, tényleg borzalmas lehet.

 

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

 

Eredeti megjelenés éve: 2016
Magyar megjelenés éve: 2016
Menő Könyvek
ifjúsági
egy csillag

April Genevieve Tucholke: Wink, Poppy, Midnight

 

Minden történetbe kell egy hős.

És kell bele egy hitvány gonosztevő.

És hogy még mi? Megfejtésre várok titkok…

Wink egy vörös hajú, szeplős lány a szomszédból: senki sem ismeri egészen, a lénye csupa talány és rejtély. A szőke, ezüstszürke szemű Poppy a leggyönyörűbb és egyszersmind a legaljasabb és legkegyetlenebb lány a középiskolában: egy igazi manipulatív méhkirálynő. És itt van a harmadik, Midnight, egy édes, de bizonytalan fiú, aki nem tud választani kettejük közül. Wink. Poppy. Midnight. Két lány. Egy fiú. És egy rémisztő, veszélyes erdő, ahol egyre több borzalmas esemény követi egymást. Mi történt valójában? Van, aki tudja. És van, aki hazudik.

 

Nagyon emlékszem erre a könyvre, mert megjelenésekor a csapból is ez folyt a szép borítója miatt. Anno nekem is ez keltette fel az érdeklődésemet, de a történetét is érdekesnek találtam, utólag viszont megállapíthatom, hogy a külcsínyhez nem ér fel a belbecs. Alapból sem voltak magas elvárásaim, és még az értékelések se vették el előre a kedvemet, mert vágytam a Locked in Time után egy hasonlóan borongós hangulatra.

 

A történetet össze sem foglalom, mert annyira mérges vagyok rá. Nem tudom, hogy az ugráló szemszögek zavartak jobban vagy a karakterek. A rövid „fejezetek” miatt ugyan gyorsan haladtam vele, de úgy éreztem, hogy nincs igazi cselekménye. Szinte csak a szereplőkre koncentráltunk, ami mellé nem ártott volna egy kis körítés.

 

Poppy viselkedése nyitogatta a bicskát a zsebemben. Hihetetlenül gonosz, manipulatív és önző egy cafka, aki örömét leli mások kínzásában. Azt sem szerettem benne, hogy sokat káromkodik, ami egy ifjúsági könyvben nekem zavaróan hat. Midnight egyáltalán nem egy hős típus, sokkal inkább csak hősszerelmest játszik. Esetlensége szánalomra indít, de sokkal inkább gyengének éreztem a két lány mellett. Wink sorsa érdekelt egyedül hármójuk közül, őt tartottam a legérdekesebb karakternek. Kész csodabogár, akinek a családja is különleges. Rengeteg testvére van, akiknek mindig ő mesél, illetve az anyukája jósolni szokott az embereknek.

 

Sok mese jelenik meg a könyvben, viszont egyáltalán nem a népszerűek közül. Ebből kifolyólag csak olvastam és bólogattam a referenciákra, de nemigazán hatottak meg. A mesés út, amit Wink kitervelt, viszont tetszett, mint koncepció, de a megvalósításon megbukott az egész.

 

Ugyan a kötet második fele tartogatott izgalmakat és fordulatokat, ahol megismerjük a szereplők „igazi” oldalát, de addigra már elvesztettem az érdeklődésemet irányukba. Értek meglepetések, és magam sem tudtam, hogy kit sajnáljak jobban, de nem. Nem érte meg elolvasnom.


„Leaf egyszer azt mondta, hogy semmi különbség nincs az Árvák meséi és az orrom között, mert mindkettő annyira valóságos, amennyire hiszek benne.”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése