Kávéfüggő istennő | Vivien Holloway

Vivien Holloway sokkal inkább mint író keltette fel anno az érdeklődésemet, mintsem egy speciális könyve, épp emiatt a Wine Langdon történeteken és a Végtelen horizonton túllépve a korai sorozatnyitányaira is kíváncsi vagyok. Ugyan tudom, hogy nagy valószínűséggel soha nem fogja befejezni a Morrighan sorozatot, de a Moira számomra különálló kötetként is megállta a helyét.

Eredeti megjelenés éve: 2015
Főnix Könyvműhely
urban fantasy
négy csillag

Moira élete abban a pillanatban véget ér, mikor egyik este odalép hozzá egy idegen férfi, és ismeretlen, ősi szavakat suttog a fülébe. Mire magához tér, egy sikátorban áll, holttest hever a lábánál, csurom vér, és fogalma sincs, mi történt vele, vagy hogyan került oda egyáltalán.

Elindul egy lavina, melyet nem képes megállítani, kiszállnia pedig lehetetlen. Belecsöppen két ősi kelta nép évezredek óta tartó háborújába, elveszítve a választás lehetőségét. Az élete többé nem az övé.

Ő lesz a leghatalmasabb játékos, a legnagyobb aduász.

Ő lesz a Morrighan…

És a szörnyeteg életre kel.

 

Egy dolgot tudtam előzetesen a könyvről, mégpedig hogy hősnőnk állandóan kávét iszik. Már elég hamar feltűnt nekem is, de sajnos nem kezdtem el strigulázni, pedig elképesztő számban szerepel. Más italt emlékeim szerint nem is igen említenek, viszont valószínűleg az írónő is legurított párral a regényen dolgozva, illetve hősnőnk is megpróbáltatásokon megy keresztül.

 

Történetünk…

a bostoni rendőrségen járőrként dolgozó Moiráról szól, aki egy nap kezdi emlékezetkiesésekre lesz figyelmes. Váratlan helyeken ébred, vér tapad a kezéhez, emellett pedig a városban is megszaporodtak a bűncselekmények. Nagy bánatára csatlakoznia kell a nyomozókhoz, miközben a saját élete kezd darabjaira hullani. Hirtelen egy évszázados konfliktus közepében találja magát, amelyhez a kelta istennőknek is közük van.

 

Hasznosnak tartom a könyv hátulján található 17es karikát, mert inkább felnőttebb célközönségnek íródott a regény. Vizuálisan elég sokat mutat a gyilkosságok helyszíneiből és a véres emberi testekből, de még nem lépte át nálam a lélektani határt. Ezen kívül pedig egy ponton tartalmaz egy szexjelenetet is, amit valamilyen szinten vártam a két karakter közti dinamika miatt, és teljesen belesimult a történet folyamába.

 

Szerettem a rendőr/nyomozós környezetet, amely ugyan csak alapszituáció, de jobban megfogott, mint a kelta istennős szál. Ez egy életforma, ami elég távol áll tőlem, és leginkább csak amerikai filmekben nézhettem be a színfalak mögé. Az átlagemberek mellett viszont a háttérben ott húzódik a druidák és a vatisok háborúja, amely most már nem nyíltan zajlik, de ugyanúgy folyik a vér. Megszállt emberek, visszahívott istennők, amiben az volt a legpoénosabb, hogy ezidőtájt olvastam Kevin Hearne A Vasdruida Krónikái sorozatot is, ahol szintén druidák és kelta istennők szerepelnek. Utóbbiakat másképp ábrázolja, és itt talán jobban is tetszettek, de hát ezt egy nő írta.

 

Forrás: Pinterest

 

A regényben nagy szerepet kap a meghasadt tudat és a skizofrénia kérdése. Moira édesapjánál utóbbit diagnosztizálták, és már nem egyszer kísérelt meg öngyilkosságot. Nyomozóként nem tudta a holttestek állandó látványát feldolgozni, a családja viszont szerette volna maga mellett tudni, így nem adták be egy otthonba, ahol egész nap felügyelnének rá. Moira az elején szintén nem tudja hova tenni az emlékezetkieséseit, és nekem teljesen úgy jött le, hogy attól fél, hogy olyanná válik, mint az apja. A valóság megismerése azonban sokat javított a helyzeten, de emellett össze is kuszált mindent.

 

A kedvenc karakterem egyértelműen Logan, aki egy arany ember. Moira főnökeként törődik is vele, nem csak utasítgatásokat ad neki, hanem feltűnik neki a nyúzottsága. Evan sokáig semleges volt, nem is szerepel gyakran, aztán egy ponton túl viszont elég heves érzelmeket váltott ki belőlem. A legtitokzatosabb pedig egyértelműen Drake volt, aki végig tudott újat mutatni.  

 

Élveztem a történet pörgősségét, és ugyan lehetne még merre csavarni a lezárás után, nem éreztem azt, hogy lógva hagyott volna, mint néhány más nyitókötetek. Volt tetőpont, voltak veszteségek, és Moira is elindult a fejlődés útján. Épp emiatt mondom azt róla, hogy ha szeretitek az írónő stílusát, akkor ezt se hagyjátok ki. Megéri elolvasni.

 

„– Ez mi akar lenni? – bökött egy kézzel kapart jegyzetre, amit még én firkáltam fel.

– Azt hiszem, az egyik tanú vallomása – hajoltam közelebb, de még saját magam is nehezen tudtam kibetűzni az írásomat. – Idézem: „Az a büdös kurva meg fejbe vágott egy palacsintasütővel.”

– És ezt te tanúnak nevezed? – vonta fel a szemöldökét, miközben nagyon is közelről nézett az arcomba. Nem húzódtam hátrébb.

– A müzliszeletet is ételnek nevezem, pedig semmi köze a rendes kajához.

– Világos.”

~~~

„Az emberek nem törődtek a szomszédaikkal, azzal végképp nem, hogy mi történik az utcán, alig néhány emelettel alattuk. Nem. Becsukták az ablakot, behúzták a függönyt, és úgy tettek, mintha a külvilág nem létezne. Így volt biztonságos.”

~~~

„A sajnálat és a szánalom sohasem segítenek. Ha nem kezelnek úgy, mint egy áldozatot, mint egy sérültet – az igen, az segít. Sokkal többet, mint bármi más. De a legtöbb embernek erről fogalma sincs.”

~~~

„– Őrült vagy – csóváltam a fejem.

A mosoly most már a szemébe is beleköltözött.

– Rosszabbnak is mondtak már.”

~~~

„– Ez nem egy átkozott maffialeszámolás, Evan, te pedig nem vagy Don Corleone (…).”

~~~

„A gyászra nincsen bevált recept. Van, aki napokon keresztül zokog, mások egyetlen könnycseppet sem ejtenek, megint mások mindent megtesznek, hogy kizárják az életükből a fájdalmat, és úgy csinálnak, mintha nem történt volna semmi.”