Téli regék – A kaland mindig párban jár #3 | Michael J. Sullivan

Nem gondoltam volna az első gyűjteményes kötet után, hogy ennyire magával ragad Michael J. Sullivan világa. Már harmadik rész berántott, de a Novron örököse volt az első olyan könyv, amiben található mindkét történet egyenlő mértékben megmozgatott. Az író méltó lezárást kerekített a Riyria-krónikáknak, de természetesen nem kímélve minket a folyamatos pofáraesésektől sem. Hatalmas kedvencem lett, és mindent IS el akarok olvasni ebből a világból.

 

Eredeti megjelenés éve: 2012
Magyar megjelenés éve: 2021
Fumax Kiadó
high fantasy
öt csillag

Kényszerű menyegző.

Kettős kivégzés.

És két tolvaj, akiknek más tervei vannak.

Az új Birodalom győzött, diadalát pedig nagyszabású ünnepséggel tervezi kinyilvánítani: Télvíz napjára nem csak Degan Gaunt és a Melengári Boszorkány kivégzésével készülnek, hanem a császárnőt is bele akarják kényszeríteni egy olyan házasságba, mely csak az ő érdekeiket szolgálja. Azonban az összeesküvők nem számolnak Royce-al és Hadriannal. Pedig a Riyria mindent feltett arra, hogy megtalálják Novron Örökösét, és bármi áron megakadályozzák a Birodalom sötét tervét…

 

Ez egy monstrum, de tényleg. A maga 900+ plusz oldalával kellő mértékben elrettentheti még a legkitartóbbakat is. Míg a Télvíz idején kellemesnek tűnik a 350 oldalával, a Percepliquis – Az elveszett város elkezdése előtt nekem is felszaladt a szemöldököm. Tartottam tőle, hogy ezen hosszúsággal elvetette egy kicsit az író a sulykot, de aztán a párhuzamos történetszálak és a kalandos események mindent megmagyaráztak. Illetve el kellett varrni az összes szálat, amihez idő kell.

 

#5 Télvíz idején

 

Itt éreztem először azt, hogy márpedig ez a rész vetekszik a Birodalom születésével. Ugyan nem megyünk világot mentő kalandra, hanem az események leginkább a birodalmi fővárosra, Aquestára korlátozódnak, intrikából viszont kapunk bőven, amit én mindig élvezek. Az egyes különálló szálak végre összefonódtak, amelynek módját egyszerűen imádtam. Örültem a számomra kedves szereplők találkozásainak, amik természetesen nem zajlottak zökkenőmentesen.

 

A történet középpontjában Modina esküvője és a Télvízi ünnepségek lovagi tornája áll, ahova végül Hadriannak is be kell neveznie. Kelepcébe csalták, de nem ő lenne, ha már nem egy lépéssel fogvatartói előtt járna. Kovács fiaként vajmi keveset ért az udvari etiketthez, így megkapja maga mellé Nimbuszt, aki igazabb lovagot farag belőle, mint bárki más. Jó, Sir Brecktont azért nem sikerült überelnie, de nála kevés nemesebb lélek van. Hadrian megtapasztalja az erények és a valóság közti különbséget, és rendszeresen kóstolgatják az ellenfelei, ám a pályán kíméletlenül legyőzi őket. Jobban érzi magát az egyszerű emberek között, és végig tartja magát az elveihez.

 

Az udvarban a tornával párhuzamosan azon megy a diskura, hogy hogyan is távolítsák el Modinát a kiházasítás után. Nagy kérdés még szintén az öröklés, mert szeretne az egyház mindent a kezében tartani, illetve nem akarnak még egyszer egy lányt a nyakukba. A császárnő továbbra is inkább passzív résztvevője az eseményeknek, ám nem véletlenül áll egész áldott nap az ablakánál. Tudtam, hogy nem lehet ennyire bolond, viszont gyengesége álcája mögött biztonságban volt. Mindenki rendesen pofára esett, még én is.

Forrás: Pinterest

 

Mindezen intrikákkal teli környezetben egy szerelem is bimbózik, aminek nagyon örültem. Lady Amilia megérdemli a boldogságot, de nem akármilyen férfi való mellé. A tiszta szívű lánynak maga a híres Sir Breckton ajánlja fel, hogy a lovagja legyen. Ezután állandóan egymásba botlanak, de a lány hihetetlenül zavarba jön a férfi láttán. Olyan jó volt látni, hogy az úriemberként viselkedő Breckton is érdeklődik iránta, hiszen ő a jóságot látta meg a cicoma alatt.

 

A Riyria szétválik, és Royce visszamegy Medfordba, hogy megkeresse menyasszonyát, Gwent. Kettejük közül most rá mérte a legnagyobb csapásokat az író, akinek kegyetlenségét először nem is akartam elhinni. A szerző ugyan már eddig is már megmutatta a foga fehérjéjét, de itt fájt a leginkább. Kell nekem az előzménytörténet, kell nekem a régi Royce.

 

Az elfek már szinte állandó témaként szerepelnek a kötetekben, most épp az udvari nemesek beszélnek a faj alsóbbrendűségéről. Már eleve az igazságtalan bánásmód is felhúzott, hiszen mivel nem szabadna élniük, szabadon bánthatók. Az viszont, hogy őket okolják a dicső régi birodalom bukásáért, teljesen a mi világunkat juttatta eszembe. És ebben mutatkozik meg a fantasy ereje, hogy úgy beszél komoly témákról, hogy nem rágja az olvasója szájába, mégis tudatosítja benne.

 

Ebben a részben kedvenc Arianám háttérbe szorul, mert épp a birodalmi börtönben sínylődik. Próbálják megtörni, viszont inkább az életét adná, mintsem hogy eláruljon bármit is. Keveset látjuk, de azok a jelenetek is szomorúsággal töltöttek el. Bizalmatlanná válik, és korábbi önmaga árnyékaként teng-leng. Emiatt sokkal nagyobb szerepet kaptak a kisebb mellékszereplők is, mint például a bőbeszédű hercegné, aki egyszerűen fenomenális, illetve az utcai gyerekek is nagyon aranyosak voltak. Azt viszont fel kellett dolgoznom, hogy Ezrahaddon tényleg nincsen már közöttük, pedig kinéztem volna belőle, hogy meghamisítja a halálát.

 

Sullivanhez méltó lezárást kapott a kötet, ahol a fejkapkodás, lélegzetvisszatartás és az örömkiáltás egyaránt előjön olvasás közben. Azt már lassan megszokom, hogy nem kímél senkit sem, de hogy ennyire kíméletlen legyen…

Forrás: Pinterest

 

#6 Percepliquis – Az elveszett város

 

Megérdemelt lezárást kapott a sorozat, ahol csak az utolsó 100 oldalon négyszer kaptam sokkot, és kerestem az államat a padlón. Nevettem, sírtam és izgultam felváltva, mert nagyon megszerettem a szereplőket. Tipikus téli történet az ötödik résszel egyetemben, így akkor talán hangulatosabb az olvasása, de engem egyáltalán nem zavart, hogy még majdnem nyáron vettem kézbe.

 

A cselekmény két szálon halad, amelyek közül mindkettő eseményeire ugyanúgy kíváncsi voltam. Egyrészt betörnek a birodalomba a kicsit sem kedves elfek, és a folyamatos előrenyomulásuk miatt a főváros is készültségben van. Menekültek áradata lepi el az utcákat, akik a védelemmel együtt nagy terhet rónak Modinára, de ügyesen kezeli még úgy is, hogy nem ő az igazi örökös. Saját életét kockáztatja egy esélytelen helyzetben, mégsem viszi a vakmerőséget túlzásba. A könyv olvasása során azonban egyre inkább azt éreztem, hogy nem is lehetne nála jobb embert találni az uralkodói posztra.

 

A történet nagy része egy kaland, ahova egy csipet-csapat áll össze a korábbi kötetekben megismert és fontosnak számító karakterekből, hogy megtalálják a régi birodalom elveszett városát, illetve az ott elrejtett hírhedt kürtöt. Elég vegyes társaság csapódott össze, így elkerülhetetlenek az egymásnakfeszülések, miközben vakond módjára haladnak előre. Végig ott lóg a bárd felettük, mert nem tudni, hogyan is haltak meg a korábbi felderítő csapatok. Izgultam is rendesen értük.

 

Sokat foglalkozik a múlttal a regény, amivel nagyon ügyesen kelti fel az olvasó érdeklődését a további könyvekre. Royce és Hadrian mindenen is nosztalgiázik, illetve Percepliquis eredete is számos érdekességeket tartogat. A legendákról pedig kiderült, hogy nem feltétlen úgy történtek, hanem sokkal inkább egy szemszögből költötték őket. Úgy tudtam, hogy Ezrahaddon keze is benne van a dologban, és még halála után is képes gyomrost adni. Teljesen lehidaltam, és még ezen a ponton is képes volt megvezetni az író, így a végcsavar még inkább ütött.

 

A szereplők szálai is elvarrásra kerültek. Ugyan a nyitánynál kapunk új hölgyeményeket, de ők sokkal inkább a bevált módszert jelentik. A legnagyobb hangsúly továbbra is a Riyrián van, ahol Royce épp egy mélyponton található. Nem tud mit kezdeni az életével, így ő most a sötétebb tónust képviselte. Egyedül Hadrian tartja benne a lelket, akire viszont rátalál a szerelem, vagy legalábbis most vágja kupán a felismerés. Lassan építkezett a köteteken keresztül, most viszont kaptak aranyos pillanatokat. Aristát továbbra is nagyon kedveltem, aki varázslónőként a saját határait feszegeti. Kívülről ijesztőnek tűnik, de sok múlik rajta is.  Myront is nagyon szerettem, aki nem vágyik címekre, hanem megelégszik a szerzetesi élettel. Két lábon járó lexikonként pedig az igazság szószólója. Viszont nem mindenkit szerettem.

Forrás: Pinterest

Alrik, Arista testvére eléggé unszimpatikus volt. Nehezen emészti meg húga parancsolgatásait, mert férfiként még mindig ő az országa uralkodója. Pukkancs nemesként kiakad azon, hogy a szolgákkal kell egy asztalnál ennie, de Hadrian szépen helyrerakja. Idővel az ellenérzésem viszont felszívódott, Gauntot viszont végig ki nem állhattam. Ez a férfi egy semmirekellő, aki jókor volt jó helyen. Eleve nem akart eljönni a küldetésre, amit nem győz hangoztatni, és mindenen hisztizik. Viszont kellenek az ilyen karakterek is, hogy mellettük kidomborodjon a jóság.

 

Magukról a nagy csavarokról nem árulok el semmit sem – ami egyébként eléggé nehezemre esik –, viszont a lezárásról említenék pár szót. Szerettem, hogy nem a nagy összecsapásnál zárja le az eseményeket, hanem engedi lecsengeni. Megtudhatjuk, hogy ki milyen életbe vágott bele. Kedves jeleneteket kapunk, ami ennyi meglepetés után kijárt nekünk. Viszont az író is hű maradt önmagához, mert mikor már azt hiszed, hogy nem tud újat mutatni neked, elhúzza előtted a mézesmadzagot. Én csak pislogtam, és azonnal utána kellett olvasnom, hogy most mi a helyzet.

 

Összességében

A sorozat számomra legerősebb két részét tartalmazza a kötet, amelyek érzelmileg is teljesen bevontak. Az író nem kímélt minket, értek veszteségek, derültek ki titkok, és összeállt a kép, amit az elején még csak igen halványan vázolt fel. A szereplők egyenként illetve csapatként is fejlődtek, és nagyon nehezen engedtem el őket. Ha egy lassan, de jól építkező fantasy sorozatot keresel, akkor meleg szívvel ajánlom.

 

Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget a Fumax Kiadónak!

 

Remélte, okosabbnak, rátermettebbnek tartja a legtöbb nőnél. De még ha így is volt, a férfiak nem okos, meg rátermett nőkre vágytak, hanem szépekre.

~~~

– Várj egy percet! Amikor megérkeztünk, nem azt mondtad, hogy őröket toboroznak a palotába?

– Igen, mert nagy tömegekre számítanak. Miért?

Hadrian nem válaszolt azon nyomban. A gyertya lángjába bámult, és megkeményedett tenyerét dörzsölte.

– Gondoltam, kipróbálhatnám megint a katonásdit.

Albert elmosolyodott.

– Azt hiszem, egy csöppet túlképzett vagy ehhez a munkához

– Akkor legalább biztosan felvesznek.

~~~

– Az udvari élet háború. Csak a harcmodor és a környezet különböznek.

~~~

– A valódi nemesség a szívben lakozik. Azt kell tenned, amit te helyesnek érzel.

– Honnan tudhatnám, hogy nem vagyok önző?

~~~

Az istenek – ha tényleg léteztek –, gyűlölték a boldogságot.

~~~

– A boldogság abból származik, hogy valami felé haladunk. Amikor menekülünk, az gyakran csak keserűséget hoz.

– Most kit idézel?

– Senkit. Ezt saját káromon tanultam meg.

~~~

Megvallom, jó érzés azt látni, hogy a rendes emberek is előrejutnak ebben a világban.

~~~

– A fenébe, Royce! Hinned kell nekem! Soha nem ölném meg Gwent! Esküszöm neked, hogy nem én tettem!

– Hiszek neked – mondta Royce. – Csak egy cseppet sem érdekel.

Forrás: Pinterest

Az élet nem tündérmese. A hősök nem fehér lovon ügetnek, és a jó nem mindig győzedelmeskedik. Én csak… Azt hiszem, csak azt akartam, hogy így legyen. Nem hittem, hogy bajt okozok azzal, ha ebben hiszek.

~~~

Először meglepődtem ezen, de aztán rádöbbentem, hogy az otthont nem annyira egy adott hely jelenti, mint inkább egy elképzelés, ami – oly sok minden mással egyetemben – az emberrel együtt nő és virágzik.

~~~

– Olykor az álmokért azzal fizetünk, hogy valóra kell váltanunk őket.

~~~

– Nincs visszaút. Csak előre. Elképzelhetetlen, hogy van értelme előremenni, d az ember mégsem ezért nem mozdul. A félelem valódi oka, ami miatt legyökerezel, az, hogy talán tévedsz.

~~~

A varázslónak mindenki jólétét kell szem előtt tartania, és minden esetben áldozatot kell hoznia.

~~~

– Lehet, hogy Alrik nem számított a legjobb királynak, de bátor volt, és nemes szívű. Te meg még a gondolattól is halálra rémülsz, hogy át kell lépned azon az ajtón, hogy szembe kell nézned a halállal. Milyen borzalmas lehet feladni az életet, amikor sohasem döntöttél úgy, hogy éled! Milyen megcsalatva érezheted magadat, hogy máris elveszik tőled a pénzedet, mielőtt még elkölthetted volna! Mibe tudsz kapaszkodni, hogy megőrizd a büszkeségedet? Semmibe! Alrik nyugodt szívvel sétálhatott volna át azon az ajtón, és nem azért, mert király volt, hanem azért, amilyennek ismertük. Nem nevezhettük tökéletesnek, követett el hibákat, de sohasem okkal, sohasem ártó szándékkal. Mindig azt tette, amit helyesnek vélt. Te elmondhatod magadról ugyanezt?

~~~

Egy kellemes nap is vészt hozhat, míg egy olyan nap, amely egy ősi sírboltba bezárva kezdődik, talán életed legszebb pillanatával végződik.

~~~

Azt hiszem, a varázslók már csak ilyenek, belelátnak az ember lelkébe. Észreveszik azt, amit a világ többi embere nem.

~~~

– Hogyan bánhatod, hogy sohasem találtad meg az igaz szerelmet? Mintha azt mondanád, sajnálod, hogy nem születtél lángésznek. Az ember maga nem dönthet ilyen kérdésekről. Az ilyesmi vagy megtörténik, vagy sem. Ajándék, amit a legtöbben sohasem kapnak meg. Ha jobban belegondolunk, valójában olyan, mint egy csoda. Úgy értem, először meg kell találnod azt a személyt, aztán meg kell ismerned, hogy rádöbbenj, mit is jelent neked… És már ez is nevetségesen nehéz. Aztán… – Egy pillanatra elakadt a szava, és elfordult. – Aztán az a személy ugyanúgy kell, hogy érezzen, mint te. Mintha egy bizonyos mintájú hópelyhet keresnél, és ha sikerül is megtalálni, még az sem elég. Mert kell hozzá a párja. Mik az esélyei egy ilyen találkozásnak?

~~~

Olyan némaság ült a tájon, mintha a világ meghalt volna.

~~~

Egész hosszú életedet elvesztegetted egyetlen célért, amit aztán életedben nem élvezhetsz ki. Ha nem hagytad volna, hogy a gyűlölet irányítsa a tetteidet, azt a megannyi esztendőt elégedetten, szeretetben élhetted volna le.

~~~

– Nem úgy mozogsz, mint egy ember – csodálkozott Irawodona.

– Te pedig meglepően jól küzdesz beszélő brideeth létedre.

Irawodona arca válaszolt az elf helyett. A boldog vigyor lehervadt.

Arista Myronra nézett.

– Én nem ismerem ezt a szót – védekezett a szerzetes.

– Persze hogy nem – szólt közbe Royce. – Ezt én tanítottam neki.

~~~

– Nem is ismer. Mi van, ha nem fog kedvelni? Kevesen bírnak engem elviselni.

– Lehet, hogy először nem fog. Maribor látja a lelkemet, az elején én sem szerettelek. De képes vagy hozzánőni az ember szívéhez. – A zsoldos mosolygott. – Tudod, mint a zuzmó, vagy a penész.

~~~

– Úgy érzem magam, mint azok a mutatványosok, akik egy szál korbáccsal és egy székkel idomítják a medvét. Az elfek lerombolták fél Apeladornt anélkül, hogy egy katonájukat is elveszítették volna, és csak én meg az őrült vallásuk áll az útjában annak, hogy befejezzék, amit elkezdtek. Szívből gyűlölik az embereket, de meggyőződésük, hogy Ferrol engem választott az uralkodójukul. Ha megtagadnák az engedelmességet, azzal magukra haragítanák az istenüket. EL sem tudják képzelni azt, hogy végezzenek velem. Tehát egy ember ül a nyakukon, akinek engedelmességgel tartoznak, és akit nem ölhetnek meg. Jobban meggondolva, igazából értem, miért vannak berezelve.

~~~

– Hogyhogy sohasem szerepelt a király és a császár a lehetséges hivatásokról összeállított jegyzékünkön? Ha belegondolsz, magasan verik a borászt, színészt meg a halászt.

 

A sorozat további részei:

Kardtolvajok (#1-2)

A birodalom felemelkedése (#3-4)

 

Kapcsolódó könyvek:

Az Első Birodalom legendái

Riyria - A kezdetek