Könyvhéten már háromszor is
jártam, a Könyvfesztivál azonban eddig kimaradt, ami nagyrészt – természetesen a
Covid mellett – a lehetetlen időpontjának volt köszönhető. Mert melyik vidéki
diáknak van ideje áprilisban felbumszlizni? Nekem sose volt, viszont mindig
ámulattal figyeltem a beszámolókat, pont az olyanokat, mint amilyet most én is elkészítettem.
Helyszínként a
Millenárisnak ugyan megvan a varázsa, de mégsem nyerte el teljes mértékben a
tetszésemet. Ugyan a fedettség miatt előnyös, mert így nincsen kitéve kósza záporoknak,
de számos negatívum van, ami miatt nekem mégis a Könyvhét marad a szívem
csücske. Először is az oszlopok. Mivel csarnokokról beszélünk, így ezek elkerülhetetlen
tartószerkezettel rendelkeznek, amiknél viszont megesett, hogy épp a stand
pultfelületének kellős közepén álltak. Másodjára a szűk járatok. A limitált tér
miatt szerettek volna minél több standot bepréselni, de még így is szorultak ki
az udvarra páran. Talán ők még jobban is jártak, mert volt olyan stand, amit
bent alig lehetett megközelíteni a tömeg miatt. Harmadjára a rengeteg ember.
Mivel szombaton, azaz a főnapon voltam kinn, eszméletlen tömött volt minden,
amit a zártság miatt még inkább megéreztem. És végül pedig az eldugott és alacsony
mennyezettel rendelkező terek, ahova nem biztos, hogy mindenki betalált,
illetve ha ott képződött dugó, akkor csak nehezen szabadultál. Ezeket úgy
éreztem, hogy mindenképp szeretném veletek megosztani, mert hozzátartozik a
teljes élményhez. De ezeken túl csak pozitívumokról tudok beszámolni.
A reggeli vonattal mentem
fel székesfővárosunkba, és a Keletinél bevártam kedvenc Majámat Bécsből, akivel
egész nap közösen lófráltunk. Nem is indulhatott volna másképp a délelőtt, mint
egy közös kávézással-teázással, amit Budára érve meg is ejtettünk. Kis csipet-csapatunkkal beültünk a Mamut Frei kávézójába, hogy
kellő energiát gyűjtve vethessük bele magunkat a forgatagba.
Ezen a ponton meg kell
említenem azt, hogy mennyire aranyosak voltak a BookTuberek, és hogy mennyire
bearanyozták a napomat. Sajnos a Könyvhéthez hasonlatos bázisunk nem volt, így
mindenkivel nem tudtam találkozni, de akikkel igen, azok közül mindenki nagyon
megörült, hogy láthatott. Legalábbis a mosolygós arcokból és a váltott
mondatokból erre engedtem következtetni. És már úgy várom, hogy ismét
találkozhassak velük.
Nade visszatérve magára a könyvekre,
kész listával érkeztem, illetve avval a tudattal, hogy szeretnék ellátogatni
kis kiadókhoz is, mert nekik még nehezebb ez a válságos időszak, mint a nagy
kiadócsoportoknak. Ezen kívül pedig vannak olyanok is, akik kereskedelmi
forgalomban nemigen találhatók meg, így gyakorlatilag ez az egyetlen lehetőség,
amit érdemes kihasználni.
Első körben a
gyerekkönyves épületbe – azt hiszem, hogy D, de így szerintem mindenki jobban
meg tudja különböztetni őket – mentünk, ahol a bejárattal szemben lévő Manó-Menő
standjánál meg is álltam. Innen az Oltári Austen sorozatban megjelenő Büszkeség
és balítélet ifjúsági átiratát néztem ki, viszont a tényleges megvételben nem
voltam biztos. Előszörre nem is szúrtam ki a sok színes-szagos könyvek között,
de a kiadó egyik kedves és valószínűleg vezető beosztású munkatársa kisegített,
aminek hatására egy nagyon jó beszélgetés is kerekedett közöttünk. A kötetben
leginkább az illusztrációja fogott meg, illetve az a tudat, hogy majd egyszer
ebből olvashatom fel a jövőbeli lányomnak a kedvenc történetemet. A végleges
döntést viszont a fordítója miatt hoztam meg, ugyanis Vallasek Júlia fordította
le magyarra Jane Austen leveleit, és tudom, hogy minőségi munkát végzett velük.
Még ebben az épületben
volt a Csirimojó standja is, ahol meg kellett várnom, míg az anyukák tömörülete
oszlani kezd. Addig csak távolról gyönyörködhettem az igényesebbnél igényesebb mesekönyveikben.
Innen Taťána Rubášová robotos képregényeit néztem ki, amelynek megvásárlásában
az sem gátolt, hogy igazából nem volt rá akció, de mondván ezeket nem is igen
tudod máshol megvenni, csak az ilyen rendezvényeken. Erősen vacilláltam, hogy kell-e
egyszerre az első két rész, de Fruzsi ajánlása ott motoszkált a fejemben, és
úgy voltam vele, hogy ez nem kérdés. Aztán kiderült, hogy hamarosan érkezik a
harmadik is, ami szintén azt tükrözi, hogy népszerű kötetről van szó. A
képregények mellé kaptam hódos matricát és könyvjelzőt is, mert igen, a komoly
felnőtteknek is szükségük van az ilyen apróságokra.
Ezután még több helyen is
megálltunk vagy épp csak direkt elsuhantunk előtte, hogy még véletlenül se
vegyünk semmit sem. Nálam a Cser Kiadó volt ez, pedig annyira szemeznek már
velem egy ideje Maja Lunde kötetei. Nem baj, mert kell valami jövőre is. A
Könyvmolyképzőhöz viszont betértünk, és még jó, hogy ebben az épületben, mert a
másikban lévő standjuknál eszméletlen sor állt. Pont olyan durva, mint a Julie
V. Scott gyertyáknál, amik szerencsémre a pirofóbiám miatt teljes mértékben
hidegen hagynak.
Nagy keresgélés árán, de végül
sikerült megtalálni a Polar Könyvek standját, akik északi szerzőkkel
foglalkoznak. Mivel én engem inkább a szláv világ vonz, illetve tanulmányaimból
kifolyólag a német nyelvterület, így teljesen ismeretlen vizekre terveztem
evezni. Itt Joonas Sildre Két hang között című képregényével szemeztem, amely
egy észt származású zeneszerző életét mutatja be. A kötetre a Pontosvessző lányok hívták fel a figyelmemet, és exzongoranövendékként valamint a klasszikus
és a modern programzene nagy kedvelőjeként meghozták hozzá a kedvemet. Itt
biztosan a kiadó nagyon kedves vezetőjével beszélgettem el, aki felhívta a
figyelmemet arra, hogy az illusztrátor/szerző jönni fog az idei Margóra.
Készülnek az utánnyomással, mert csak az a pár darab van nekik, amit kihoztak,
de az kétszer annyiban fog már kerülni. Ezen a ponton nem volt kérdés, hogy
most jön velem haza a képregény. Mivel a vásárlásom elért egy bizonyos
összeget, ajándékkönyvet is kaptam. Ehhez azonban előzetesen megkérdezte, hogy
szoktam-e szépirodalmat olvasni, mert nem szeretné, hogy veszendőbe menjen a
könyv. Eddig még sosem hallottam Agneta Pleijelről, mint íróról, sem A jóslat
című regényéről, de jókat mesélt róla a hölgy, és kíváncsi vagyok, hogy
mennyire fog tetszeni ez a női sorssal foglalkozó történet.
A gyerekkönyves és
kiskiadós részleget hátrahagyva átvágtattunk a Könyvfesztivál főépületébe, ahol
a legnagyobbak tömörültek. Itt már viszonylag nehezebben tudtunk nézelődni,
pedig akkor még az eső sem esett. Természetesen megálltunk azoknál a kiadóknál,
akikkel együtt szoktam dolgozni vagy csak nagyon szeretem azt, amit csinálnak. Eközben
Majának könyveket ajánlottam, merthogy mostanában inkább angol nyelven olvas és
a magyar piacot kevésbé ismeri. A kedvenceket látva mindig felcsillant a szemem,
és amúgy is nagyon esztétikusan voltak kialakítva a standok.
A Főnix Könyvműhelyhez egy
előrendelés miatt mentem, ugyanis megjelent egy új P. Djèlí Clark kötet, a
Dzsinnek ura, ami egy monstrum. A történet A 015-ös villamos kísértete világában
játszódik, amit elképesztően érdekesnek tartok. Örömmel hallottam, hogy a kötet
megjelenése miatt sokan keresik az író kisregényeit, bár még mindig kisebb
népszerűségnek örvendenek idehaza. Illetve szerintem az is felháborító, hogy a
külföldi kiadó ugyanannyi jogdíjat akarnak kérni értük, mint egy rendes
regényért. Sajnos ezért nem fog valószínűleg sosem megjelenni a külföldön a
sorozat nevét adó A Dead Djinn in Cairo.
Ugyan jártam a GABO és az
Agave háza táján is, de onnan üres kézzel távoztam, nem úgy, mint a Fumaxtól.
Eleve nagyon bírom Barbi energikus stílusát és személyiségét, szóval már csak
miatta megéri meglátogatni őket. Elkezdtünk beszélgetni, és egyszer csak a
Sullivan kötetekre terelődött a szó, és végre valakivel örömködhettem azon,
hogy mennyire fantasztikus karakterekről is van szó. Már az idei Könyvhéten is
nézegettem Martha Wells kisregényeit, és utólag bántam, hogy nem jöttek velem
haza, de ezt orvosolva be is szereztem az első két részt. Azért kettőt, mert ha
tetszik az első, akkor mindenképp akarom folytatni, ha meg nem, akkor
megérdemli a második esélyt. De a sorozatnéző mesterséges intelligencia eléggé
barátságos és nekem tetsző történetnek tűnik. Emellett pedig beszereztem még Vivien Holloway új regényét, A vihar ígéretét, ami ugyan nem szerepelt a szűk
listámon, de nagyon szeretem Vivi stílusát, no meg a fantasyt is, mint műfajt,
így kíváncsi vagyok a kettő egyvelegére.
A sok lófrálásban
megéheztünk, de az ebédszünet után ismét visszatértünk a Millenárisra. Ekkor
következtek a dedikálások, amelyeket szintén nagy lelkesedéssel vártam. Sajnos
a Natalia Sherba megbetegedett, pedig direkt elolvastam gyorsan Az Órakulcsot,
a többiek viszont ott voltak. Vivien Holloway sorába álltam be legelőször,
szintén olyan ad hoc módon, mint ahogy korábban megvettem a könyvét. Sokan
voltunk, aminek nagyon örültem, és Vivi is szokás szerint nagyon kedves volt.
Egy
nagy zuhé után következett a esemény fénypontja, mégpedig Theodora Goss dedikálása. Már
délelőtt sikerült Maját rábeszélnem a sorozat első részének megvételére, de
kettőnk közül azért egyértelműen én voltam a lelkesebb sorban várakozó. Alig
voltunk szerintem 20-30-an, amit egyrészt sajnáltam, mert megérdemelné az írónő
a nagy népszerűséget, másrészt pedig örültem, mert így mindenkire bőven volt
idő, ami külföldi írók esetében egy kincs. Hihetetlenül kedves és aranyos
embert ismerhettem meg, aki ugyan még csak most tanul magyarul, de igyekezett
azokkal is beszélgetni, akik nem tudtak angolul. Nekem nagy szerencsém volt,
mert elmondhattam neki, hogy mennyire szeretem a sorozatát, különösen a második
részt, ami teljesen Ambrózy hangulatba hozott. És a legnagyobb dolog, hogy épp
emiatt én ajánlottam neki Böszörményi köteteit, és kérte, hogy írjam fel neki.
Mellette ült Somi, a kiadói kapcsolattartóm is, akivel szintén nagyon jó volt
végre személyesen is megismerkedni, és innen is köszönöm a képet. Viszont ha legközelebb
is jönni fog, akkor biztosan szeretnék majd egy tényleges közös képet
csináltatni, mert akkora hatást gyakorolt rám.
A napot kicsit szomorúan
zártuk, mert nem álltunk be Szvetlana Alekszijevics hatalmas dedikálós sorába,
ami már akkor is az épületen kívül kígyózott. Mivel vonathoz voltunk kötve,
lutri volt, így inkább elengedtük és Rékával traccsoltunk egy jót. Ettől még
nem bánom, hogy emiatt vettem meg a kötetet, mert az olvasás a lényeg, az
aláírás csak egy plusz.
Végül még a hazaút is tartogatott meglepetéseket, ugyanis a kabinomba három
olyan lány szállt be, akik szintén Könyvfesztiválról tartottak haza. Épp egy
Moskát Anita kötetet szorongattak, és ennek apropóján bátorkodtam szóba
elegyedni velük, amit alapjáraton kerülni szoktam. A könyvmolyság azonban egy
tökéletes alapot biztosított, és így legalább volt társaságom Győrig.
Összességében a pár apró
negatívum mellett is nagyon élveztem, és biztosan a jövőben is el fogok jönni
majd a Könyvfesztiválra. A kedvencem viszont továbbra is a Könyvhét, valamint a
mindig születésnapom körül megrendezésre kerülő Győri Könyvszalon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése