Genetikai rulett áldozata | Karen Fortunati

Megjelenéskor azonnal megvettem Karen Fortunati The Weight of Zero – Semmi súlya című kötetét, ezután azonban évekig kerülgettem. Ezt leginkább a komoly témája miatt tettem, hiszen erre fel kellett készülnöm lelkileg, és egy leterheltebb időszakomban nehezen is esett volna. Illetve a fülszövegben említett öngyilkossági kísérlettől is tartottam, hogy hogyan fog rám hatni, de sokkal pozitívabb a könyv, mint azt elsőre gondoltam volna róla.

Eredeti megjelenés éve: 2016
Magyar megjelenés éve: 2018
Könyvmolyképző Kiadó
ifjúsági, kortárs, mentális betegség
öt csillag

Olyan, mint egy halálos ítélet.

A tizenhét éves Catherine Pulaski tudja, hogy Semmi eljön érte. Semmi, a Catherine bipoláris zavarából születő pusztító depresszió egyszer már majdnem győzedelmeskedett felette: ekkor akart először öngyilkos lenni.

A bipoláris zavar egy életre szól. Soha nem múlik el. Talán pillanatnyilag hat a gyógyszer, de Semmi vissza fog térni. Csak idő kérdése.

Így hát Catherine egy régi balettcipős dobozban gyógyszereket gyűjtöget, és arra készül, hogy kioltja az életét, még mielőtt Semmi újra élőhalottá változtatja. De még mielőtt megtenné, rövid bakancslistába kezd.

A bakancslista, a család támogatása, az új barátok és egy újfajta kezelés együttesen elkezdi lebontani Catherine elszigeteltségének falait. A probléma csak az, hogy a terv már olyan régen megszületett a fejében, hogy a jövő talán már nem is létezik a számára.

Ez a történet a veszteségről, a bánatról és a reményről szól, valamint arról, hogy a szeretet különféle formái – az anyai szeretet és a romantikus, plátói szerelem – milyen hatással vannak egy fiatal nő küzdelmére a mentális betegségével és a kezelés stigmájával.

 

A mentális betegségek mindig is léteztek, csak sokáig stigmaként árnyékolták be az embereket. Az újonnan megjelenő pszichológia is mumusként élt a társadalomban, és aki kezelésre szorult, azt bolondnak tartották. Nem könnyű ez sem a betegnek, sem a családjának, de az elfogadás, a kezelés és az együttélés sokat segít rajta.

Történetünk…

Cath betegségével való megküzdését éljük végig. Korábban volt egy nehezebb depressziós fázisa, amikor is öngyilkossági kísérletbe menekült. A sikertelen próbálkozás után viszont állandó félelme, hogy a Semmi visszatér az életébe, amelyet még egyszer nem bír ki, így gyógyszereket gyűjt az ágya alá egy cipősdobozba. Az iskolai barátai elfordultak tőle, csak a történelemprojektben vele együtt dolgozó srác áll szóba vele. Michael előítéletek nélkül, kedvesen viszonyul hozzá. Emellett egy délutáni önsegítő körbe is elkezd járni, ahol szintén barátokra tesz szert, és már egyre kevésbé tűnik olyan jó ötletnek, feladni az életet. Vajon hogyan dönt Cath?

Forrás: Pinterest

Ez a regény a reményről szól, mert a mentális betegségekkel rendelkező emberek nincsenek egyedül. Orvosi segítség mellett a környezetük is ott van mellettük, és leginkább maguknak kell ezt a helyzetet elfogadni, ami nem könnyű feladat. Lelkileg megterhelt, a végét megkönnyeztem, de rengeteget tanultam a bipoláris zavarról még úgy is, hogy előzetes ismeretekkel rendelkeztem.

 

Az eseményeket Cath szemszögén keresztül látjuk, aki eléggé korlátozza az érzékelést. Mindent borúsabbnak lát a valóságnál, de a regény folyamán vele együtt az olvasó előtt is kitárul a világ. Sokáig nem fordít figyelmet az emberek kinézetére, így róla is csak viszonylag későn tudjuk meg, hogy szép. Ott értettem meg, hogy miért cukkolja állandóan a mögötte lévő padban ülő srác. Mondjuk a balettozásból már sejthettem volna, hogy nem egy bányarém, de érdekes felismerés volt, hogy Cath nem törődik a külsővel, mert számára sokkal fontosabb a belső. Ugyanez történt Kristallnál is, aki az önsegítő körben szerzett barátnője lett. Nála a 140. oldal környékén döbbentem le, hogy a fekete kisebbséghez tartozik, holott ezt eddig nemigen említette. 

Cath minden hétköznap délután eljár az önsegítő csoportba, ahol mindenki másért fura, és nem feltétlenül derül ki a beszélgetések közben, hogy kinek mi a baja. Főszereplőnk például nem árulja el a bipolaritását, ellenben mindenkit szívélyesen meghallgat. A közös sors összefonja Kristal és Cath életét, bár Cath anyukája ennek nem örül. De most kérdem én, miért nem lehet az embernek barátja az önsegítő körből? Csak a normális gyerekek a jók? Aztán hamar megenyhül, pedig nagyon félti egy szem lányát. Kristallal nagyon közel kerülnek egymáshoz, végre ismét van egy ember, akinek mindent elmondhat Cath, vagyis majdnem mindent, mert a betegségét titkolja. De sok időt töltenek együtt és jót tesznek egymásnak.

Forrás: Pinterest

Cath édesanyja egy érdekes eset. Lányanya, akinek sosem volt férje és világ életében egyedül nevelte a gyerekét. Aztán amikor lett volna egy komolyabb kapcsolata, beütött a Cathnél a krach és inkább őt választotta, mint a személyes boldogságát. Feláldozta az életét, csakhogy a lányának jobb legyen. Amerikában még az egészségügy sem úgy működik, mint nálunk, ezért kénytelen két munkahelyen gürcölnie, hogy fizetni tudja a kezelést és a gyógyszereket. Ebbe a mókuskerékbe belefacsarodott, amit nagyon rossz volt látni. Nincs saját élete, állandó félelemben él a lánya miatt, és bűntudat gyötri, hogy nem vette észre, mikor közeledett a baj. A könyv során azonban ő is kezd feloldódni, és például ő is el kezd járni egy beszélgetőkörbe.

 

A bipoláris zavar mellett – szinte ugyanakkora százalékban – a történelemprojektre helyezi a regény a hangsúlyt. Ezáltal ismerkedik meg Cath Michaellel, illetve emiatt ássa bele magát a 6888. központi postaszázad történetébe, amely egy fekete nőkből álló második világháborús alakulat, akik részt vettek a normandiai partraszállásban. Előzetesen nem utánuk kutattak volna, de Kristal édesanyja meghívta Cathet egy kiállításmegnyitóra, amelynek ez a század volt a középpontjában. Azt hittem, hogy unalmas lesz a múzeum, de az írónő teljesen meglepett. Cath annyira beleszerelmesedett a témában, hogy már-már mániákusan kutatni kezdett. Ennek legfőbb oka Jane Tamadge volt, akinek az életrajzát írják meg végül. A hazaküldött levelein keresztül egy olyan lányt ismert meg, aki hasonló dilemmákkal küzdött. Ferde szemmel néztek rá nőként, és a bőrszíne is probléma volt, főleg egy olyan korban, ahol Amerikában előszeretettel küldték a japánokat és a négereket internáló táborokba – amiről már a They Called UsEnemy-ben már olvashattam. Nagyon tetszett ez a töris vonal, amely ugyanúgy vitte előre a történetet, mint a mentális betegség.

Forrás: Pinterest

Michael már a kezdetek óta szimpatikus volt számomra. Ő választotta Cathet párjának a projekthez, ami elég nagy merészségre és nyitottságra vall, hiszen az iskolában pletykák keringenek hősnőnkről. A fiú azonban keresi a társaságát, mert anno őt is szekálták, így tudja, min megy keresztül. Aztán amikor kiderült, hogy már első óta tetszik neki, mert akkor látta a tehetségkutatón balettozni. Lassan haladnak, mintha érezné, hogy Cathel így lehet sikert elérni. Bipolárisként ugyanis a boldogság mindig a depresszió árnyékában létezik, és bármilyen instabilitás előidézheti az összeomlást. Nagyon aranyosak együtt, és a családok is kölcsönösen elfogadják egymást. Michaelék vérbeli olasz família, a nagyi, azaz Nonni olasz akcentussal beszéli az angolt. Haláli egy asszony, aki azonnal a szívébe zárja Cathet és menőnek találja a rövid haját. Nem fél kérdezni és tanácsot kérni, ami aranyos jelenetekhez vezet. Igazi menő nagyi.

 

A bipoláris zavarnak megjelenik az árnyoldala is a könyvben. Egy könyv is nagy hatást gyakorolhat a betegre, Cath az Egy különc srác feljegyzéseit olvasva süllyedt mélyebbre. Az instabilitás totális kontrollal való felügyelete sem jó, hiszen ez lázadáshoz vezet, ami Cath esetében az ágy alatt gyűjtött gyógyszerek voltak. Illetve fontos az őszinteség, mert csak úgy lehet valakin segíteni, ha tudjuk, hogy mi a baja. Cath is sokáig hazudik még magának a terapeutájának is.

 

Összességében

Ez egy pozitív hangvételű és értékes könyv, ha az ember meg szeretne ismerkedni a bipolásris zavarral. Az érzékenyebbeket jobban megérintheti, de sokat tanulhatunk belőle, és nem csak a mentális betegségekről, hanem a második világháborúban a normandiai partraszálláskor jelenlévő fekete női postaszázadról is. Engem megérintett.

Forrás: Pinterest

„Míg az elmém cserbenhagyott, a testem jó volt hozzám. Túlságosan is jó ahhoz, hogy egy ilyen beteg lélekhez legyen láncolva. Igazságtalan ez az egész.”

~~~

„A depressziónak, az öngyilkossági kísérletnek és a bipoláris zavarnak nagyjából ugyanolyan a megítélése, mint a leprának, az AIDS-nek és a húsevő baktérimoknak. De megértem. Nem vagyok hülye és nem is áltatom magam. Mondjuk, attól még rohadtul nem fáj kevésbé, amikor a legjobb barátaid elhagyják a süllyedő hajót.”

~~~

„…éppen azt kérdezi, nézek-e valami zombis sorozatot. Mondom, hogy nem. (Ezek a sorozatok nem annyira szórakoztatóak, ha jobban tudsz azonosulni a zombikkal, mint az emberekkel.)”

~~~

„Visszavettek a beszólogatásból és a szivatásokból, legalábbis egyenlőre. Talán Michael miatt. Ő az én patrónusbűbájom.”

~~~

„– Catherine, hinnie kell benne, hogy azok az emberek is élhetnek produktív, boldog életet, akiknek bipoláris zavara van. Ez az egész nem egyenlő a halálos ítélettel.

Tudom, hogy dr. McCallum komolyan gondolja, és tényleg elhiszi, hogy igazat beszél.

A probléma csak az, hogy én nem.”

~~~

„Általában így megy ez: nem ugyanazok a barátai, amikor a középsikolába kerül, mint amikor elhagyja azt.”

~~~

„De most már értem, mit akart mondani dr. McCallum, és végre megszabadulhatok a bűntudattól, amit e miatt a működési zavar miatt éreztem. A genetikai rulett áldozata vagyok.

Nem az én hibám.”

~~~

„Légy őszinte magaddal, beszélj őszintén másokkal.”