Balkáni fotóalbum | Lana Bastašić

Kortárs szépirodalmat olvasni nehéz, mert rengeteg témában jelennek meg regények, és fogalmad sincs, hogy mit válassz. Leginkább ajánlásokra hallgat az ember, bizonyos helyzetekben azonban jelen van a kíváncsiság is. Nekem például nincsen olyan ismerősöm, aki szláv vagy balkáni irodalmat olvas, így kénytelen vagyok magam tapogatózni. Egy ilyen alkalommal jött velem szembe Lana Bastašić Kapd el a nyulat! című regénye, ahol az írónő horvát, a helyszín pedig Bosznia. Bár külön-külön kíváncsivá tettek, sajnos csalódnom kellett benne. Az igényes borító nem takart számomra különlegességet.

Eredeti megjelenés éve: 2018
Magyar megjelenés éve: 2020
Metropolis Media
kortárs fikció, női sors
két csillag

Tizenkét évvel azután, hogy utoljára látták egymást, az Írországban élő Sara telefonhívást kap gyermekkori barátnőjétől, Lejlától, aki azóta is Boszniában él, hogy segítsen neki eljutni Ausztriába. A két lány útnak indul Mostarból Bécsbe, hogy megtalálják Armint, Lejla háborúban eltűnt testvérét. Az utazás során felelevenednek a régi emlékek. A kamaszkori szerelmek és a háborús megpróbáltatások új fényben tűnnek fel, s a balkáni az utazás szimbolikus jelentőségűvé válik.

Varázslatos történet a gyermekkori barátságáról, a fehér nyúl szembogarában meglátható titkokról, és arról, hogy soha nem tudható biztosan, a tükör melyik oldalán állunk.

 

Nehezen haladtam vele annak ellenére, hogy milyen rövidke, mert sosem volt kedvem elővenni. Emellett az sem segített a helyzeten, hogy evvel párhuzamosan egy másik csalódást keltő könyvet olvastam, így belekerültem egy spirálba, amiből nagynehezen tudtam csak kikászálódni. Ezt a regényt nem nekem írták, és bár a témája érdekes, de a szereplők, és főleg a barátnő jelenbeli viselkedése annyira kivágta nálam a biztosítékot, hogy örültem, ha nosztalgiáznak.

 

Történetünk…

két barátnő kapcsolatáról szól. Sara Írországban él, amikoris telefonon felhívja gyerekkori barátnője, Lejla, hogy vigye el őt Bécsbe, mert ott van a bátyja, akivel találkozni szeretne. Sara visszamegy és egy Opel Astrával neki is vágnak az útnak. De ezalatt nem a fizikailag megtett kilométerek számítanak, hanem a lelkiek is, hisz a Sara rengeteget nosztalgiázik a gyerekkorukról, a fiatalságukról, a felnövésükről. Ezt az idillt párhuzamba állítja a jelennel, és önmagára is reflektál.

Szeretem a női sorsok bemutatását, de itt egyik hölgyemény sem került hozzám közel. Sara eléggé gyenge jellem, mert hagyja magát mások által befolyásolni. Ugyan elmenekült otthonról, amint tehette, és igyekezett elfelejteni a gyökereit, de Boszniába érkezve ismét belesüpped az általa nem szeretett dolgokba. A barátnője pedig nem is igazi barátnő. Lejla kihasználja a barátságukat már gyerekkora óta, egyoldalúan támaszkodik Sarára, amit a lány hagy neki. Míg Lejla fiatalként bármi lehetett volna, az évek alatt egyre csak csúszott lefele. Elveszett lélek, aki nem találja a helyét a világban. Az orrát bezzeg fenn hordja, és szereti becsapni az embereket. Furcsa egy szerzet, nem is tudtam hova rakni, de leginkább a diliházban lenne a helye.

Forrás: Pinterest

A bosnyák életérzés bemutatása viszont tetszett, bárcsak más szereplők által láttuk az országot. Járunk Mostarban és Jajcében, hallunk Titóról meg a háborúról. Felér egy időutazással, hiszen a napjainkban játszódó részekről is az elmaradottság süt. Szerettem volna még többet megtudni az országról, az ott élő emberekről és szokásaikról.

 

Sara visszatekintései nincsenek kronologikus sorrendben, és emiatt dobálva éreztem magam. Egyik alkalommal még a ház udvarán állnak, aztán a következő fejezetben már szeretkeznek. Hiányzik belőle a fokozatosság, mert akkor jobban követhető lett volna az ok-okozati összefüggés. De legalább konzisztensen, minden fejezet végén kaptunk múltbéli szösszenetet, így ha a jelen nehezen is ment Lejla miatt, reménykedhettem, hogy utána egy hangyabokányit jobb lesz.

 

Látom az irodalmi értékét is, viszont sokkal több durva szót tartalmazott, mint azt én könyvben elviselek. És főleg ezt egy nő szájából tudom nehezen elviselni. De nem adom fel a balkán irodalmat ilyen hamar. Majd találok olyat, ami tetszeni fog, mert ez nagyon nem volt az esetem.

 

Köszönöm szépen a lehetőséget a Metropolis Mediának!

„Anyám továbbra is őrzi Tito fényképét – mondta Lejla. – A spájzban van, a télire eltett üvegek mögött. Ha jól megnézed, láthatod a szemét két paprika között.”

Elnevettem magam, noha nem éreztem viccesnek. Mindig is nehezen viseltem azokat a rejtőzködő nosztalgiázókat, meg azt a törhetetlennek tűnő üveggömböt, amelyben az élet jobb, boldogabb változatait élték, egy olyan országban, ahol megterem az eper, és a nyulak nem pusztulnak el. Egy olyan országban, amelyről azt állították, hogy tökéletes volt, hiszen elvették tőlünk annak lehetőségét, hogy ellenőrizhessük ezt az állítást.

 ~~~

„Amióta kihirdették a békét, minta új hivatást választott volna – a jobb sorsra érdemes akadémikus, aki, ha a történelem ki nem babrál vele, ki tudja, hova jut, és miféle díjakat gyűjt be magának. Így azonban nem maradt más hátra, mint hogy – mint minden zseni – szerény tanácsokat osztogasson az elveszett ifjúságnak.”