Négy lány Ámerikában, avagy tanmese a szorgosságról és a szeretetről | Louisa May Alcott

Louisa May Alcott nevével először könyvmolyságom hajnalán, a Lazi Kiadós könyvek elején található megjelent köteteknél találkoztam, de valószínűleg sosem veszem kezembe, ha nem jött volna ki belőle 2019-ben egy könyvadaptáció. Az írónő még L. M. Montgomerynél is kevesebb figyelmet kap, pedig a Kiasszonyok van olyan jó, mint az Anne otthonra talál. Sőt nekem még jobban is tetszett ez a testvéri szeretetről, a szorgosságról és a szűkös körülmények elfogadásáról szóló tanmese.

Eredeti megjelenés éve: 1868
Magyar megjelenés éve: 1923
klasszikus, családregény
öt csillag

Louisa May Alcott bőségesen merített gyermekkorának emlékeiből, amikor megírta minden idők egyik legnépszerűbb romantikus regényét a négy March lányról, akik egy New-England-i kisvárosban élnek.

Meg, a legidősebb csinos, és igazi hölgy szeretne lenni; a tizenöt éves Jo, az esetlen lázadó, írói ambíciókat dédelget; az érzékeny, törékeny, tizenhárom éves Beth a muzsikát szereti; Amy tizenkét éves, szőke és gyönyörű.

Otthoni kalandjaik, igyekezetük, amellyel a család jövedelmét próbálják növelni, barátságuk a szomszéd Laurence családdal és későbbi szerelmeik ma is lebilincselik üdeségükkel, fordulatos és izgalmas történetükkel az olvasót.

 

Majd 100 évvel az első magyar megjelenés után vettem kezembe a Kisasszonyokat, amely 1923-ban még Négy leány címen jelent meg. Nagyon meglepődtem, hogy ennek ellenére kevésbé ismert ez a regény, amihez az amerikai polgárháborús helyszín közrejátszott. Viszont a Lazi 2004-ben felkarolta ezt a klasszikust, és azóta is érkeznek a kiadások belőle. Talán ezért is jutott el hozzám ilyen későn, hiszen a 19. századi regényekkel édesanyám ismertetett meg, aki azokat még fiatalkorában olvasta. A Kisasszonyok pedig teljes mértékben megbújt a Brontë és az Austen regények árnyékában.

Második esély | Jane Austen

Jane Austen Büszkeség és balítéletének olvasása után már alig vártam, hogy kézbe vegyem az írónőtől a másik kedvenc kötetemet, a Meggyőző érveket. Elég régen olvastam először, de tudom, hogy nagyon megszólított. Az ebből készült 2007-es BBC adaptációt azóta már többször láttam, és szintén nagyon szeretem. A regény ezen újraolvasása során azonban messze alulteljesített, amit magam sem értek. Ennyit változhattam?

Eredeti megjelenés éve: 1818
Magyar megjelenés éve: 1980
klasszikus, női sors
Első olvasás: öt csillag
Második olvasás: három csillag

A Meggyőző érvek nem pusztán az utolsó, hanem a legérettebb, és számtalan kritikusa és olvasója által a legjobbnak tartott Austen-regény.

A történet főleg egy szerelmi szál körül forog. Sir Walter Elliot somersetshire-i kastélyában él három lányával. Ő maga özvegyember, a lányok közül csak Mary, a legkisebbik ment férjhez egy környékbeli nemesúrhoz, a legidősebb, Elisabeth, gőgjében hiába várt rangos házasságra, Anne-t pedig (a regény érzékeny, eszes és jószívű hősnőjét) lebeszélték arról, hogy hozzámenjen szerelméhez, egy fiatal, vagyontalan, bizonytalan jövőjű tengerésztiszthez. Anne lassan bele is törődik, hogy körülményei a vénlányok sorsára kárhoztatják, ám nyolc év után a kikosarazott udvarló előkerül, mint sikeres, vagyonos tengerészkapitány, aki végleg le akar telepedni és családot alapítani. Leendő feleségével szemben pedig mindössze egy követelményt támaszt: bárki lehet, csak Anne Elliot nem.

Kaphat-e a sorstól újabb esélyt Anne, s ha valóban révbe érhet, vajon az egyszer már elutasított Wentworth kapitány oldalán találja meg a boldogságot és harmóniát, vagy annak az elragadó idegennek a párjaként, akivel a legváratlanabb helyzetekben találkozik újra meg újra?

Austen írói erényei töretlenek, a jellemzés, az elemző lélekrajz, az irónia, a remek helyszínleírások és a feszes szerkesztés teszik a regényt maradandó élménnyé.

 

Olvasás közben nem értettem magamat. Az élményhez talán az is közrejátszott, hogy friss volt a Büszkeség és balítélet, ami az abszolút kedvencem. Azt viszont nem tudom, hogy miért tetszhetett anno ennyire? A mai napig reménytelenül romantikus vagyok, de akkoriban elég magányos lehettem. Reményt kaptam, hogy végül mindenkinek jár a boldog befejezés. Most azonban leginkább a mellékszereplők zavartak és a kommunikáció hiánya.

Mert ők jelentik a jövőt... | Meg Waite Clayton

A gyerekek általában nem tehetnek semmiről, mégis ők szenvedik el a történelem viszontagságait. A náci uralom alatt a zsidó gyerekeket is ugyanúgy gettóba zárták és deportálták, mint a szüleiket. Ám volt néhány szerencsés, aki jótevők által kijutott a Birodalom fennhatósága alól. Nekik állít emléket Meg Waite Clayton Az utolsó vonat Londonba című regénye, amely ugyan kitalált történet, de teljes mértékben a valóságon alapszik.

Eredeti megjelenés éve: 2019
Magyar megjelenítés éve: 2020
21. Század Kiadó
történelmi fikció
négy csillag

Stephan Neumann kezdő drámaíró, befolyásos, jómódú bécsi család sarja. 1936-ban még úgy véli, a nácik nem sok vizet zavarnak: hangoskodnak, primitívek, de ártalmatlanok. Legjobb barátja Zofie-Helene, a keresztény lány, akinek édesanyja egy náciellenes lapot szerkeszt. Amikor a nácik uralomra jutnak, összeomlik a két kamasz gondtalan világa.

A sötétségben megcsillan egy reménysugár: Truus Wijsmuller, a holland ellenállás egyik vezéralakja zsidó gyerekeket csempész ki a náci Németországból. Miután Hitler elfoglalta Ausztriát, ez a vállalkozás egyre veszélyesebbé válik. Európa-szerte lezárják az országhatárokat, és nem engedik be a menekültek tömegeit.

Wijsmuller igyekszik minél több gyereket megmenteni. Versenyre kel az idővel: vajon ki lehet hozni Bécsből Zofie-Helene-t, Stephant és Stephan kisöccsét, Waltert, meg a hozzájuk hasonló ifjakat? Elérhető még London? Veszélyes és bizonytalan élet vár rájuk.

 

Hosszú egy regény és nehezen indul be. Ugrálunk a rövid fejezetek és azok nézőpontkarakterei között, így az elején nemigen tudtam belemerülni. A széttöredezettség miatt a kötődés is lassan alakult ki. Meg se tudom számolni, hány szemszöget kaptunk hirtelen, amelyek közül egyértelműen Truus emelkedett ki a legelején. Zofija kedves volt a matematikus lelkemnek, Stephant viszont még nagyon nem éreztem, Eichmann pedig zsigerből utáltam, de ez így volt rendjén, hiszen ő az ellenséghez tartozik. Az epizodikusság miatt könnyen le tudtam rakni, de egy idő után viszont pont ez hajtott előre.

Havi zárás – November 2021

Ma még mondhatom, hogy ősz van. Hiába havazott már a héten, az őszi lelkem nem akarja feldolgozni, hogy szakállát rázogatja a tél. Egyáltalán nincsen sem téli, sem karácsonyi hangulatom, holott már Mindenszentek óta több helyen láttam a lázas készülődést. Én viszont novemberi gyerek vagyok, és nem szeretem, amikor ezt a hónapot el akarják venni tőlem. Mert nekem ilyenkor is szép a természet, hiszen az első fagyokkal színesednek be igazán a levelek, peregnek az avarba. De ne feledkezzünk el a ködös reggelekről és nappalokról sem, mikor minden szürke. Ugye milyen jó utána napsütésre ébredni, amely megcirógatja az ember arcát?

Klasszikusok új köntösben – Témázás bloggerekkel

A klasszikusokról egyszerre édesanyám könyvespolca jut eszembe, akinek magyartanár lévén rengeteg könyve van. Mivel a kilencvenes évek elején végzett, így nagyrészt ekkortájt megjelent kiadásai vannak. A Világirodalom Remekei kiadásokat már csak antikváriumokban lehetett beszerezni, helyüket felváltották a jóval kevesebb címmel operáló A világirodalom klasszikusai sorozat, valamint a furcsábbnál furcsább kompozíciójú kötetek, amelyek ma már kevésbé vonzzák a tekintetet.

Leszámolás és ami utána van | Alessandro Baricco

Lassan, de biztosan haladok Alessandro Baricco életművének megszerzésével és elolvasásával. A 2012 és 2016 között megjelent kiadások a szívem csücskei az egyszerű, ámde nagyszerű borítóival. A Vértelenült is sikerült így megszereznem, ami teljesen véletlenül került hozzám. Nem pont ez a kötete áll a legmagasabban a prioritási listán, de ő szeretett volna hozzám kerülni.

Eredeti megjelenés éve: 2002
Magyar megjelenés éve: 2003
Helikon Kiadó
kortárs fikció
négy csillag

Alessandro Baricco olasz író harmadik könyvét tartja „kezében” a magyar olvasó. A Selyem és a Tengeróceán után itt a Vértelenül. Hasonlít is, meg nem is az elődeire. Romantikus történet olyan szikáran előadva, hogy hihetetlen feszültséget tud kelteni. Ez ad a látszólag egyszerű kijelentő mondatoknak szivárványos ragyogást. Nagy-nagy emberi szomorúság árad a romantikus történetből, ami több az emberek iránti sajnálatnál – az emberiség iránti sajnálat süt a regényből. Minden szereplőt valami determináltság mozgat. Nem akarja csinálni, amit csinál, mégis csinálja. Íme az ember. Ecce homo.

 

Tipikus Baricco kötet, amivel nálam már egyértelműn befutó. A daloló mondatokat összefűző szöveg zene volt füleimnek. Nem használ bonyolult szerkezeteket, egyszerű kijelentésekre törekszik, mégis él az egész kötet. Helyenként azzal játszik, hogy végtelen hosszúságú mondatot alkalmaz, ezzel is hangsúlyozva az épp szóhoz jutó beszédének dinamikáját, de a pontok mellőzése mellett bekezdéseket viszont használ, ha valamit épp hangsúlyozni szeretne a gondolatfolyamban. Salinas monológja egyszerűen mesteri.

 

Történetünk…

egy brutális leszámolásról és annak következményéről szól. Főszereplőnk egy kislány, akit édesapja elrejt a padló alatt, mielőtt még a gonosz férfiak megérkeznek. És később is az ő szemszöge meséli el az eseményeket, akkor már idősebb, ősz hajú hölgyként.