A portréíró | Alessandro Baricco

Alessandro Baricco minden írásában feszegeti a határokat. Van egy megszokott stílusa, de mégis ahogy többet olvasok tőle, egyre inkább azt veszem észre, hogy állandóan kísérletezik – vagy az írásmódon csavar egyet, vagy a feldolgozott témán. A Mr. Gwyn című regénye a kiégés, az írás és az önmagunkról alkotott képet vizsgálja meg, és hoz minket abszurd helyzetekbe.

 

Eredeti megjelenés éve: 2011
Magyar megjelenés éve: 2012
Helikon Kiadó
kortárs fikció
négy csillag

Jasper Gwyn, az alkotói válságban szenvedő író egyik napról a másikra úgy dönt, hogy abbahagyja az írást. Mi ez? Kiüresedés? Kiégés? „Mérsékelten sikeres” szerzőként csupán néhány rövidebb elbeszéléssel és több tucat, a Guardian számára írt cikkel büszkélkedhet… azonban három regénye oly mértékben különbözik egymástól, hogy ha valaki nem tudná a tényt, nemigen jöhetne rá, hogy ugyanaz a kéz alkotta őket. A mesélő tehetségéhez nem férhet kétség, ugyanakkor zavarba ejtő az a könnyedség, ahogyan a szereplői érzelmeit megfogalmazza. Mintha valamennyiük gondolatait ismerné…

Jasper Gwyn tehát negyvenhárom éves korában megírja utolsó cikkét, melyben ötvenkét olyan dolgot sorol fel, amit attól a naptól kezdve soha többé nem tesz. És ezek közül a legutolsó a könyvírás. Alkotói karrierje ezennel véget is ér. Vagy mégsem?

 

Sokak számára a Selyem mellett ez A kedvenc regénye Bariccotól, amit teljesen meg tudok érteni. Nálam nagyon szerencsétlenül jött ki az olvasása, mert nem sikerült befejeznem egy vonatút alatt, pedig vitt magával és hihetetlenül élveztem. Aztán másnap egy számomra diszkomfortos helyzetben vettem kézbe az utolsó 30 oldalt, és már nem éreztem ugyanazt a bizsergést, pedig nagyon szép gondolatokkal zár a könyv. Mindenképpen újraolvasós lesz, hiszen akkor már nem is kell cselekményre koncentrálnom, hanem elmerülhetek a szavakban és a mondanivalóban.

 

Történetünk…

a népszerű íróról, Jasper Gwynről szól, aki egy nap úgy dönt, hogy felhagy az tollforgatással, mert már nem leli örömét benne. Új elfoglaltságot keresve találja ki, hogy ő márpedig hivatásos másoló lesz. De nem ám akármilyen dokumentumok többszörösítésével szeretne foglalkozni, hanem portrét szeretne írni az emberekről. Ehhez egy műtermet is bérel, amit a rá jellemző precizitással rendez be. Sorra érkeznek a felkérések, de egy nap egy megrázó hírt kap, ami teljesen megváltoztatja az életét. És rájön, hogy a művészet eltörpül az élet mellett.

 

Először is: a borító ismét zseniális. Nekem sokáig csak egy töltőtoll hegyeként jelent meg a szemem előtt a rajta lévő minta, hiszen tudtam, hogy a főszereplőnk egy író. Amint azonban egyre inkább körvonalazódott a portréírás a kötetben, láttam meg benne a női alakot a csípőtől egészen a lábig domborodva. Mr. Gwyn műtermében ugyanis teljesen lemeztelenítve kell tartózkodnia a modelleknek, akik több mint egy hónapig járnak hozzá minden egyes nap. Gondolhatnánk, hogy ez az intimitás máshoz is vezet, de még egy ölelést sem enged meg. A gondolataiba merülve ismeri meg az adott személyt, ami meg is látszik az alkotásain. Sajnos ezeket a remekeket mi nem láthatjuk meg, pedig nagyon kíváncsi lettem volna rá – főleg az utolsóra.

Forrás: Pinterest

Az események napjaink Nagy-Britanniájában játszódik, bár magához híven Baricco időszakot nemigen ad meg. Minderre csak a Guardian újságba küldött cikkből, és a feltűnő Mc’Donalds-ból engedek következtetni. Viszont ettől függetlenül kortalanok az események, így nem gondolnám azt, hogy el fog öregedni a történet, hiszen mondanivalója nem köthető időhöz.

A könyv egyrészt az írásról szól. Hogy képes-e egy író csak úgy abbahagyni az alkotást, ami addig az élete mozgatórugója volt. Gwyn agya sem állt le, bármennyire is szerette volna, hanem állandóan történetek kavarognak a fejében. Viszont eredetit alkotni nem könnyű, és hatalmas nyomás helyeződik az szerzőre, hiszen egyszer megalkotni valami nagyot könnyebb, mint folyamatosan magas minőséget hozni. Ebbe és a szereplésbe fáradt bele hősünk.

 

Jasper egy magának való figura. Nőtlen, egyedül él, és az írás előtt zongorahangolással foglalkozott. Pontossága a művein túl a regényben kialakított műteremben is érzékelhető, hiszen minden egyes részletnek meg van az értelme. Egyáltalán nem mutatja a képzőművészek szétszórtságát, de hát ő nem is üres portrékat akar festeni, hanem szavakkal akarja megalkotni az emberek önarcképét. Egy ponton már maga az olvasó is megkérdőjelezi a másolást, de a létrehozott hely kétség kívül hangulatos.

 

Rajta kívül Rebecca kap még hangot, akiről az első portré is készül. A lány Gwyn irodalmi ügynökének dolgozik, de aztán már Jasper ügyeit intézi. Nincs boldog élete, a palijával se jönnek ki, ezért is örült meg ennek a munkának. Egy ponton már csak ő van jelen a történetben, és vele együtt göngyöljük fel a rejtélyt. Ennek kivitelezése mellett azt tartottam még zseniálisnak, hogy Baricco beemeli egy korábbi regényét is, a Háromszor hajnalban-t, ami a történet szempontjából elég nagy szerepet kapott.

 

A regény leginkább az önmagunkról alkotott kép valóságosságát járja körbe. Gwyn tükröt tart modelljeinek, és mindenki meg volt elégedve az elkészült alkotással. Ez mindig egy hosszabb írás, sosem képvers vagy egy novella a mi főszereplésünkkel. Az emberek ugyanis nem csak szereplők, hanem maguk a történet összessége, minden egyes mozdulatot beleértve. Sokkal bonyolultabbak vagyunk, mint arra belülről rálátásunk lenne. Valamint szavak nélkül a viselkedésünk is nyitott könyvként szolgál mások számára.

 

Forrás: Pinterest

 

Összességében

Egy könyv az írásról és az önképről. Ez egy nem egyszer olvasós történet, nekem sem sikerült minden részletét befogadnom. Baricco életművében viszont mindenképp kiemelkedő darabnak tartom ezt az abszurd elemekkel kiegészített mesét arról, hogy a művészet milyen hatással van az emberek életére.

 

„Egy csomó dolog volt, amivel nem kellett többé foglalkoznia. Azokhoz a lovakhoz hasonlított, melyek – miután ledobták a zsokét – tétován, lassú ügetéssel visszafordulnak, miközben a többiek valamilyen, befutásra irányuló parancsot követve, lélekszakadva vágtatnak tovább a cél felé. A gyönyör, amit az ilyen lelkiállapot okozott neki, határtalan volt. Amikor véletlen szemébe ötlött egy-egy újságcikk vagy egy könyvesbolti kirakat, ami arra emlékeztette, amitől épp visszavonult, szívében megkönnyebbülést érzett, és gyermeki örömmel mélyet szippantott a szombat délutáni mámorból.”

~~~

„– A másolói foglalkozásnak, ugye, van valami köze ahhoz, hogy valamit másol az ember? – kérdezte.

– Valószínűleg.

– Hát persze. De aztán, könyörgöm, nehogy holmi közjegyzői okiratokat vagy számokat kezdjen nekem másolni!

– Igyekezni fogok, hogy elkerüljem.

– Valami olyasmit próbáljon talán, mint például az emberek másolása.

– Igen.

– Hogy visszaadja, milyenek.

– Igen.

– Sikerülni fog.

– Igen.”

~~~

„…nem volt kétsége afelől, hogy az emberek azért készítettnek magukról arcképet, hogy egy hamis identitást mutatva próbálják elhitetni, hogy az az igazi. Mert ugyan ki fizetne azért, hogy egy festő által lelepleződjék, és aztán még haza is vigye, majd a falra akassza azt a képet, amit addig minden igyekezetével próbált elrejteni, még önmaga elől is?”

~~~

„– Nem szeretem a képeket, mert némák. Olyanok, mint azok az emberek, akiknek szájáról leolvasható, hogy beszélnek, a hangjuk azonban nem hallatszik. Csak elképzelni lehet, mit mondanak. Nem kedvelem az ilyenfajta erőfeszítést.”

~~~

„Munkája során az emlékeket összeszőtte mindazzal, amit most képes volt Tomban meglátni – olyan dolgok voltak ezek, amelyeket korábban sosem vett észre –, és ez egyetlen pillanatra sem szűnt meg fáradtságos és fájdalmas feladatnak lenni. Semmi sem volt olyan, mint ott, a műteremben.”

~~~

„Kénytelen volt újra felkapcsolni a neont ahhoz, hogy megtalálja, és végül ott állt a nyomtató mellett, kilenc lappal a kezében; a kinyomtatott szöveg betűtípusa nem igazán nyerte el a tetszését, a margó méretét pedig sértően sablonosnak találta. Minden elhibázott volt, ugyanakkor mégis olyan, amilyennek lennie kellett – az apró részletek luxusától megfosztva, sietősen egzakt.”

~~~

„– Te is tudod, hogy amikor siet az ember, mindig kissé túl hosszúra sikeredik.”

~~~

„Ahogy az gyakran megesik, sok időbe telt, mire eszükbe jutott, hogy amikor valaki meghal, rájuk, az életben maradottakra vár, hogy őhelyette is éljenek – semmi más megfelelő dolog nem létezik.”

~~~

„– Képeket festett?

– Nem. Írta őket.

– Létezik ilyesmi?

– Nem. Vagyis azóta létezik, hogy ő elkezdte”

~~~

„…mindegyikünknek van valami elképzelése saját magáról; lehet, hogy csal vázlatos, zavaros, de a végén mindannyian hajlamosak vagyunk rá, hogy kialakítsunk magunkról egy bizonyos képet, és az igazság az, hogy ezt a képet gyakran egy olyan képzeletbeli személlyel azonosítjuk, akikben magunkra ismerünk.”

~~~

„– Jasper Gwyn azt mondta, hogy valamennyien egy könyv néhány lapja vagyunk, de egy olyan könyvé, amit még soha senki nem írt meg, és amit agyunk könyvespolcain is hiába keresnénk. Azt mondta, hogy az, amit ő próbál megtenni, az nem más, mint hogy azok számára, akik elmennek hozzá, megírja ezt a könyvet. A megfelelő lapokat. Biztos volt benne, hogy sikerülni fog.

Az öreg szemei mosolyogtak.

– És sikerült?

– Igen.

– Hogy csinálta?

– Nézte őket. Sokáig. Míg meg nem látta bennük a történetet, amik ők voltak.”