A vallással nem szabad és lehet takarózni! | Alessandro Baricco

Minden életmű olvasása közben eljön az a kötet, amely – akármennyire szereted is az írót – neked mégsem tetszik. De hogy így nagyon nem. Alessandro Baricconál az Emmaus című köteténél jött el ez a pont, merthogy nemigazán hasonlított egyetlen korábbi művére sem, ahol – ha még a történettől néha ki is borultam – az írásmódja magával ragadott. Itt viszont nem sikerült kapaszkodót találnom semmiben sem.

 

Eredeti megjelenés éve: 2009
Magyar megjelenés éve: 2014
Libri Kiadó
kortárs fikció
két csillag

Négy fiú és egy leány.

Testben-lélekben együtt.

Négy egyházi iskolás srác és a világi csaj.

A hithűek és a hitehagyott.

Mit tartogat a sorsdöntő találkozás, melyben két, egymással homlokegyenest ellentétes világnézet ütközik?

A testiség és bujaság oltárán.

Ami a felfedezés titkos öröme.

Oltár és altáj. És a titok.

Hogy erről nem szabad beszélni.

Hogy a szentség mellett mily édes a profán.

A világhírű Alessandro Baricco a kortárs olasz irodalom legizgalmasabb alkotója; műveit több mint két tucat nyelvre fordították le, több regényéből emlékezetes film is készült. Az Emmaus a legújabb kötete.

 

Csalódva csuktam be a kötetet, mert jobbra számítottam. Bár már az elején meg tudtam állapítani, hogy el fog ütni azoktól a kötetektől, amelyeket eddig az írótól olvastam. Az olaszos virtus azonban sokkal inkább érződik, amit Ferranténél is szerettem. Itt viszont nem jött át, és örültem, hogy vége.

 

Történetünk…

egy templomban zenélő baráti társaságról szól, akik mindenképp szeretnék a környék menő lányát is bevenni a csapatba. Saját zenével terveznének koncertezni, ám  Andre visszautasítja őket. Ezzel azonban inkább csak összekuszálja a szálakat, még úgy is, hogy mindezt akaratlanul teszi. Négyesünk pedig elindul a lejtőn, és ki tudja, hogy melyikük ér le épségben a völgybe.

 

Nem szerettem a nyersségét és a naturalista ábrázolását. Főszereplőnk egy kórházban dolgozik, ahol a vizeletek lecsapolása a feladata, miközben beszélget a betegetekkel. Ez eléggé felhozta a régi emlékeket, de szerencsére én nők között feküdtem, ott meg másképp működik a katéterezés. Andre „munkáját” is elég részletesen bemutatja, nem köntörfalazza a kurválkodását. Táncol a férfiaknak, nyilvánosan vetkőzik, és minden fiút is ki akar elégíteni, és közülük van, akiket egyszerre is képes.

 

A cím a kötet vallásosságára utal, de ezzel csak inkább takaróznak a szereplők. Mindenkit így neveltek, merthogy Olaszországban nem lehet másképp felnőni. A felszínen minden szép és jó, de a színfalak mögött – pont a tiltásnak is köszönhetően – lázadnak a fiatalok. Nem lehet szexelni házasság előtt? Oké, akkor csak kézzel elégítik ki a másikat. Nem bírsz megbirkózni a problémáiddal, mert nem akarod még a papnak sem elmondani, nemhogy a szüleidnek? Ott az öngyilkosság. Nem bírod feldolgozni a traumákat? Válaszd a drogokat vagy épp ölj meg valakit, mert attól jobb lesz. Hát nagyon nem. Minden rosszat annak köszönhettek a szereplők, hogy nem mertek beszélni a lelküket nyomó dolgokról, mert hogy mit szólnának hozzá a felnőttek.

 

Emellett még a családok valóságformáló erejéről is szól. Az Örökölt sors óta tudom, hogy mennyire meghatároznak minket a magunkkal hozott viselkedésminták, hát még ha ezt születésünk után sulykolják is belénk. Andre a család harmadik gyereke, amolyan véletlenke. Az ikrek mellé kvázi felesleges volt, ezért a nagyi el akarta vetetni, de végül megszületetett. Az egészben azonban az a tragikus, hogy a születése pillanatában a lány iker megfulladt, ezáltal predesztinálva az újszülött sorsát.

Forrás: Pinterest

Felbukkan benne még a bulímia és a depresszió, utóbbi szánni való dologként. Mert de rossz a családnak, hogy el kell viselkednie az édesapa viselkedését. Olyan ismerős nekem ez a hozzáállás, és éppen emiatt dühöngtem magamban. Hiszen ez egy kezelhető dolog, és attól még egy értékes emberről beszélünk. Luc apjáról is kiderül, hogy milyen jófej. Nyíltan viszont egyikről sem beszélnek a kötetben.

 

A bejegyzés írása közben tudatosult bennem, hogy nem ismerem a főszereplő nevét. Mert akármilyen erősen is gondolkodtam rajta, nem ugrott be. Ez tudatos döntés lehetett az írótól, mert egyedül neki nincs személyisége, hanem csak közvetíti az eseményeket. A kvartett további tagjai viszont élénken élnek a képzeletemben. Ott van a törékeny Luc, a magabiztos Bobby és a labilis Szent – mindegyikőjükhoz tudok sztorikat kötni, amelyeket viszont nem kötök most az orrotokra, mert hátha ti is olvasni szeretnétek a kötetet.

 

Végezetül pedig szeretnék kiemelni egy érdekességet, ami még inkább olasszá tette az eseményeket. Ez pedig nem más, mint a Forma 1 magazin lapozgatása. A tifosik hazájában nagy kultúrája van az autóversenyzésnek, és ugyan csak egy jelenetben szerepel és csak említés szintjén, mégis erősítette számomra a hangulatot.

 

Összességében

Látom, hogy tanítani akar vele az író, de nekem akkor sem tetszik a kötet, és nem csak a megjelenő szexualitás miatt. Az emberi butaság és elvakult vallásosság mintapéldáit tartalmazza, és a megjelenő konfliktusokat egyszerűbben is meg lehetett volna oldani: leülnek és elbeszélgetnek róla. Számomra ez volt az eddig olvasott Baricco kötetek közül a leggyengébb.

„Így hát, anélkül, hogy tudnánk róla, örökül kapjuk a tragédiára való alkalmatlanságot és a dráma enyhébb formája iránti predesztinációt: mert a mi családjainkban nem fogadják el a negatívumok realitását, ami által, egy mérsékelt és permanens dráma hosszú hullámát elindítva, bármiféle tragikus kimenetelt a végtelenbe utalnak – a mocsár, amiben felnőttünk. Elnyomott fájdalmakból és mindennapi cenzúrázásból álló abszurd lakóhely ez. De hogy mennyire abszurd, azt mi nem vehetjük észre, mert mint mocsárlakók kizárólag ezt a világot ismerjük, és a mocsár a mi számunkra a normális közeget jelenti. Ezért is vagyunk képesek hihetetlen mennyiségű boldogtalanságot megemészteni, és azt a dolgok szükségszerű velejárójának tartani. A gyanúnak még az árnyéka sem merül fel bennünk azzal kapcsolatban, hogy esetleg gyógyítani való sebeket és helyreillesztendő törött csontokat takarnak. Ugyanígy azzal sem vagyunk tisztában, mi is az a botrány, mert a környezetünkben élő személyek esetleges devianciáját ösztönösen úgy fogadjuk, mintha az csupán a normalitás előírásának valamilyen szokatlan kiegészítője lenne.”

~~~

„Mert bennünket tényleg lefegyverez arra való hajlamunk, hogy azt gondoljuk, az életünk elsősorban szüleink életének utolsó fejezete, csak éppen a mi gondjainkra bízva.”