2020. szeptember 25., péntek

Kirándulás Erileában | Sarah J. Maas


Erre nem számítottam, de Sarah J. Maas mindig képes meglepni. Egyszer azzal, hogy megállás nélkül játszik az érzelmeimmel, másszor pedig a mesteri kivárással. Az Üvegtrón sorozat ötödik része, a Viharok birodalma rendesen meglepett, pedig végig road-trip hatása volt, és olyan érzésem volt, mintha soha nem érkeznének meg a valódi céljukhoz. De aztán. De aztán.

Eredeti megjelenés éve: 2016
Magyar megjelenés éve: 2017
ifjúsági, fantasy
négy csillag

A világot az álmodók mentik meg és építik újjá.
Alig kezdődött meg Aelin Galathynius hosszú útja a trónjáig, máris háború fenyeget. Útja során elveszített, de szerzett is szövetségeseket, barátságok köttettek és szakadtak meg, miközben a mágikus erőt birtoklók és azt nélkülözők is konfliktusba kerülnek.
Aelin szíve az oldalán harcoló hercegé, hűsége pedig a védelmére szorulóké, akikért mágiája utolsó cseppjét is kész odaadni. Ám a múlt borzalmas bugyraiból szörnyetegek bukkannak fel, és a sötét erők felsorakoznak, hogy leigázzák a birodalmát. Egyetlen esélye marad, egy kétségbeesett küldetés végrehajtása, ami a végét jelentheti mindannak, ami Aelin számára drága.
A kirobbanó sikerű Üvegtrón sorozat lélegzetelállító ötödik kötetében Aelin válaszút elé kerül: mit és kit áldozzon fel azért, hogy megakadályozza Erilea széthullását.

Lelkileg kevésbé facsart ki, mint az Árnyak királynője, melyről nem készült értékelés, hisz használhatatlan voltam utána. De itt egész sokáig csak tippeltette velem, hogyan vajon ténylegesen hova is fog kifutni a történet, mert két opció is volt: Maeve vagy Erawan. De kettejük nagyságát megnézve utólag egyértelmű volt az írónő választása. Viszont ettől még a hatása alá vont, és muszáj lesz kiírnom magamból a gondolataimat blogbejegyzés formájában, mert Maas-fanatikus barátnőm épp most kezdte a műszakját, így neki csak tömören tudtam kifejteni a véleményemet. Nem baj, majd a hetedik rész után kisírom a vállán magam. Mert arról már elöljáróban tudom, hogy fájni fog.

Történetünk…
sőt az egész bejegyzés erős spoilereket tartalmaz mind az előző, mind a mostani kötetre vonatkozóan, így kérlek ezt vedd figyelembe. Utóbbit igyekszem minimálisra fogni, de lehet, hogy bele fog csúszni egy-egy. Szóval hogy ezt tisztázzuk, következzen is a rövid cselekmény.
Büszkeséggel és tettvággyal feltankolva Aelinünk elindul északra visszaszerezni jogos trónját Rowannel, akivel idő közben már egész jól összemelegedtek. Ám a helyi nemesség nem kér a hebrencs kisasszonyból, mert köszönik szépen, ők jól megvannak így is. Aelin így kénytelen szövetségesek után nézni, miközben állandóan nyomában van a kontinenst fenyegető gonosz erő. Városokat tisztít meg, terveket sző és nem mellesleg az erejét próbálja kordában tartani, ami nem mindig sikerül úgy, ahogyan szeretné. Résvárban sem minden játék és mese, hiszen Doriannak menekülnie kell a várost ért boszorkánytámadás után, ahol épp Manon kíméli meg az életét. De hogy ne legyen olyan egyszerű, a rettegett tündérkirálynő is ott sejlik a háttérben, csak hogy legyen miért még egy részt írni.
„– A világot, Rolfe, az álmodozók fogják megmenteni és újjáépíteni.
Na ez az a történet, ahol minden korábbi szál összeért. Határozottan jó döntés volt ez előtt elolvasni Az orrgyilkos pengéjét, mert az ott megismert karakterek visszaköszöntek egy kivételével, de az majd a Hajnal tornyában teszi tiszteletét. És ezt az összetalálkozást annyira vártam. Főleg a néma orrgyilkosokat vagy csendes orrgyilkosokat, láttam már mindkettőt a szövegben, így mindig keverem az elnevezésüket. Már csak az volt a kérdés, hogy ki mikor bukkanik fel.

Forrás: Pinterest

Az elején aztért meg kell hagyni, kapkodtam a fejemet. Úgy gondoltam, hogy úgysem lesz baj azzal, hogy több mint két éve olvastam a negyedik részt. Pár oldallal később azonban már segítségért kiáltoztam a sok név és utalás miatt, meg hogy ki milyen kapcsolatban van a másikkal, de főleg az, hogy hogyan is zárult az előző kötet. Mindenképp kellett egy kis frissítés, szóval beleolvasgattam értékelésekbe, melyek természetesen semmit nem árultak el a nagyvonalakon kívül, nekem meg épp az apróságok hiányoztak. Rémképeim csak nagyon haloványan pislákoltak, de a regény olvasása közben egyre másra jöttek elő ezek az emlékek, és volt olyan, ami teljesen meglepett. Elide sokáig rejtély volt, aztán mintha felsejlett volna valami, viszont Lorcant még mindig nem tudom helyre tenni.

A kötet nagyon hosszú. Még a hosszúnál is hosszabb. Egy fantasynál ugyan ez nem meglepő, de itt sokszor annak is érződött a sok utazgatás miatt, amivel alapjáraton mint világ- és karaktermegismerő elem nincsen bajom, de azért hiányzott sokszor az, hogy történjen is valami. Voltak ugyan csaták, amik apró csúcspontokként szolgálnak, de hát azért no. Szeretem ha Aelin csipet-csapatán kívül mással is interakcióba kerül, üzletel, szópárbajozik, megmutatja igazi oldalát, mert így leginkább csak tervezett. Azt viszont sokat, és bár ez a képernyőidőn kívül történt, érezteti a normál cselekményre is a hatását. Ezáltal sokkal inkább az emberi kapcsolatokra fókuszál a baljós bárddal a fejük felett. Mert nem lehet senkit sem túlságosan megszeretni, ezt megtanultam.

A regény két részből áll, amik akár külön is felérnek egy könyv hosszával, és igazából kerekek is a maguk módján. Mindkettőnek megvan a csúcspontja a maga nagy csatajelenetével, illetve izgulásával. Míg az első inkább a kalózokra fókuszál, addigra a második inkább a zár megtalálására. Egyberakva azonban komplexebb képet ad, főleg a mellékcselekményszálak miatt, így rendesen ott kell lennie az olvasónak is a szeren.

Forrás: Pinterest

Az egyik Elide és Lorcan kalandos utazásába invitál minket, mely ugyan fontos része lett az egésznek, mégsem kedveltem meg őket annyira. Az sejtettem, hogy ők lesznek a kötet új szerelmespárja, de annyira nem rezonáltak egymással. Főleg Lorcant, a megsebzett macsót nem csíptem, mert nekem az ilyen típusú szereplők nemigen jönnek be. Elide tudtam, hogy fontos szerepet fog játszani főleg származása miatt, de nem is szerepeltek annyit, hogy zavart volna.

Manon viszont vitte a prímet, no meg Abraxox. Kihúzza rendesen a gyufát mindenkinél, viszont mindezt jócselekedetből teszi. A boszik eleve gonosz tervet forralnak, így minden jónak elkél a segítség. Az öreganyja továbbra is egy utolsó céda, mert ott szúr bele az unokájába ahol tud. Petrath viszont bírtam, remélem a nagy fináléban is fel fog tűnni. Itt volt az egyetlen olyan pont, ahol éreztem, hogy rezeg a léc, és majdnem bőgtem is, de aztán sikerült kilábalnia mindenkinek a galibából, és utána már egyenes út vezetett Aelinékhez. Mert igen, végre Manon is becsatlakozik a csipet-csapatba, aminek nagyon örültem. Bár a szerelmi irányultságán még mindig csak húzom a szemöldökömet, de meg tudom érteni. Viszont ami a legjobban ledöbbentett, az a valódi származása… Gyomorszájon vágja a felismerés, és kell egy kis idő, míg sikerül ezt feldolgoznia.

Rengeteg szereplővel operál, és talán azért is ilyen hosszú, hogy mindenkiről kapjunk valamilyen képet. Lysandra és Aedion nagyon cukik, belőlük többet kérek, meg úgy alapból Lysandrából. Hatalmasat nőtt a szememben már az előző részben is, de itt. Alakváltóként teljesértékű tagja a csapatnak, és nem egyszer rajta múlt minden. Épp ezért kicsit féltettem is, de reménykedtem, hogy túléli legalább ezt a kötetet.

Forrás: Pinterest

Rowan és Aelin nagyon aranyosak, megtalálták egymást, és ez jó nekik. Teljes mértékben kiegészítik egymást, mind érzelmileg, mind varázserő szempontjából. Már egyáltalán nem bánom, hogy ők kerültek végül egybe, pedig az elején azért még egy kicsit húztam a számat. Rájuk koncentrál a történet, de mégsem. Annyit nem szerepelnek ténylegesen, mégis rajtuk áll vagy bukik minden.

Egy dolog zavart igazából az egész kötetben, de azt is a magyar kiadónak köszönheti, akik voltak olyan tündérbogarak, hogy tizennégy éves kortól ajánlják ezt a részt. Tizennégy?! Ezek elolvasták egyáltalán? Jó, nincs tele szexjelenetekkel, de azért indokolt lenne a tizenhatos besorolás. Bezzeg anno a Vámpírnaplókra képesek voltak odabiggyeszteni. Ide akkor miért nem lehetett? Eléggé részletes a leírás és nem is egyszer, hanem háromszor. És épp a besorolás miatt lepett meg engem is, hogy találkoztam vele ebben a könyvben. Jó, azért Aelin is felnő a kötetek során, és neki is támadnak vágyai, mint minden egészséges fiatalnak, de ezt helyén kell kezelni.

És a vége…
Nagyon meglepődtem azon, hogy az utolsó 200 oldalnál tartva igazából még egyszer sem facsart ki az írónő. Aztán az utolsó nagy csatajelenet felzavarta az állóvizet. A nagy összeölelkezés miatt az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Rendesen pofára estem a háttérben évszázadokon át folyó munkálatok miatt, és már nagyon kíváncsi vagyok, hogy innen hogyan fogja befejezni az írónő. De már készítem a százas zsepit. Főleg ez után az utolsó mondat után.
„A háború szentesített gyilkosság, mindegy, kinek az oldalán állsz.
„A félelem, hogy elveszítesz valakit, ugyanúgy tönkretehet, mint maga a veszteség.
 A sorozat további részei:
Árnyak királynője (#4)
A hajnal tornya (#6)
Felperzselt királyság (#7)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése