A zene mindent legyőz | Bauer Barbara

Vannak azok a valós események, amelyek könyvbe illenek, és vannak azok a kitalált cselekmények, amelyek akár tényleg meg is történhettek volna. Bauer Barbara Az élet hangja című regénye ez utóbbi kategóriába tartozik, mégis úgy éreztem, hogy élt valahol egy Eszter és egy Hanna. Nagyban inspirálódik a valóságból, de pont az ettől való elrugaszkodása teszi egyedivé. Szívszorító regény az árvaságról és a holokausztról, amely az egyik kedvencemmé vált az írónőtől.

Megjelenés éve: 2018
Jaffa Kiadó
történelmi
öt csillag

Eszter ​és Hanna hagyománytisztelő, szerető családba születtek. Nagyapjuk, édesapjuk is zenész volt, így még a hétköznapjaikat is a muzsika töltötte be, varázsolta széppé. Ám körülöttük a világ egyre komorabbá vált, 1944 tavasza már nem azt az életet kínálta számukra, amelyben mindnyájan bíztak. A lányok édesapja bármit megtett volna, hogy elleplezze a rémisztő valóságot, hogy megkímélje családját a sárga csillag viselésének szégyenétől. De elérkezett a nap, amikor a valóság bakancsos, fegyveres katonák képében betört az otthonukba. Az utolsó előtti pillanatban azonban az édesapa még adhatott a lányainak útravalót: egy dalt.

Az élet hangja két kislány évtizedeken átívelő története. Egy testvérpáré, akiket elszakított egymástól a történelem, de életben tartottak az igaz emberek. Akik mindvégig szívükben őrizték életük első néhány évének emlékét és az édesapjuktól kapott útravalót, amely lassan egymás felé terelte őket, hogy azzá válhassanak, aminek születtek. Ám megint csak közbeszólt a történelem, és a két lányt, akiknek az útjai már-már keresztezték egymást, ismét messze sodorta egymástól.

Vajon mindig tudunk választani a jó és rossz között? És vajon minden esetben az igazság hozza el a végső megnyugvást? Bauer Barbara legújabb, a XX. századi magyar történelem sorsfordító pillanatait, a vészkorszakot és Rákosi-érát felelevenítő, fordulatos, egyszerre megrendítő és felemelő regényében talán választ kapunk ezekre a nyugtalanító kérdésekre.

Ez a negyedik olvasott regényem Bauer Barbarától, és lassan kezdem levonni a következtetéseket arról, hogy mi miatt fognak meg a könyvei. Az élet hangjának nagy erőssége a lineáris cselekménye és kutatómunkával megalapozott történelmi hűsége. Fokozatosan ismerjük meg az eseményeket, így egyre inkább kiszélesedik a látószögünk. Míg az elején egy kislány szemszögén keresztül látjuk a világot, utána ehhez egy nevelő és később egy helyi család tagjai is csatlakoznak. Nem árul el előre semmit, csak a történelmi eseményeket ismerve lehet következtetéseket levonni. És ez nagyon jót tett a könyvnek.

Történetünk…

a második világháború alatt Budapesten veszi kezdetét, ahol a híres zenész és egyben zsidó Lebensklang házaspár rejtőzködni kényszerül két kislányával. Az elején még kevésbé érezhető a diszkrimináció, aztán egyre inkább beszűkülnek a lehetőségei, míg egy nap gettóba hurcolják őket. A szülők sajnos nem élik túl a tisztogatást, az idősebbik lányt, Esztert azonban kihalásszák a Dunából, és bújtatják. A háború végeztével egy árvaházba kerül, ahol azonban semmit nem mesél a múltjáról, de így sem retten vissza Klára kisasszony a feladattól, és szárnyai alá veszi a lányt. Eközben egyre inkább begyűrűzik a Rákosi éra megfélemlítéssel és besúgással teli világa, földeket és állatokat vesznek el az emberektől, pont mint Vágóéktól, akik abban a faluban élnek, ahol az árvaház található. Két gyermekük nem vér szerinti, mégis annak nevelik. Lányuk nagyon szeretne fuvolázni, így bekerül az árvaházban órát adó zenetanárhoz, és megismerkedik Eszterrel. A két lány hamar megtalálja a közös nevezőt, ám a sors az ő életüket is keresztülhúzza.

Forrás: Pinterest

Szívbemarkoló a holokauszt leírása, amely egy gyermek szemszögén keresztül természetesen tompább, mégis ugyanúgy átéljük a borzalmakat. Becsültem a szülőket, hogy képesek voltak megtartani gyermekeik számára a kis világukat, akik vajmi keveset érzékeltek a végbement változásokról. Én is csak az elejtett beszélgetésekből tudtam, hogy épp hol tart a történelem. Lebensklang úr egy nagyon jó ember, aki imádja a zenét és ennek a szeretetét adja át a lányainak is. Igazi művész lélek, aki a végsőkig reménykedik a dolgok jobbra fordulásában. Vele szemben a felesége inkább két lábbal áll a földön, mégis nagyszerű asszony, aki jó időben hoz jó döntéseket. A Duna-part megjelenésével tudtam, hogy mi fog történni, és nem bírtam ki sírás nélkül.

Aztán ennek második, inkább reményteli eleme a magyar Schindler, Ocskay László százados, aki egy német katonák által védtett középiskola épületében létrehozott ruhagyártó munkaszázad fedőtörténete alatt körülbelül 2500 zsidót bújtatott. Nagyszerű ember volt, mégis most hallottam róla először. Egy híres kuruc brigadéros leszármazottjaként adott volt neki a katonai pálya, ám az első világháborúban szerzett sérülése miatt nem mehetett a frontra. Egy amerikai olajvállalatnál lévő kapcsolatait felhasználva azonban életeket mentett, és nem lehetünk elég hálásak neki. A történelem ezen kívül keveset szerepel, a Rákosi korszak inkább hátteret biztosít az eseményeknek. Megjelennek a kisdobosok, az úttörők, az egység elve, a besúgások és az állandó rettegés. Aztán a végén október 23-a is beköszön, de az amolyan hangulatfokozó elem.

A könyv fő színtere az árvaház, amely az idők során egy kis családdá alakul át. A történelem ezt is megtépázta, többszöri névváltoztatáson és elhagyatottságon esett keresztül, volt katolikus, lett állami. A vallásos időszakból maradt itt Klára, azaz Clarissza nővér, aki a regény morális alapjaiért felel. Nagyon jó volt látni azt, hogyan küzd meg azzal, hogy le kellett vennie az apácaruháját, ha gyerekekkel akart továbbra is foglalkozni. A kápolnát raktárként használják, de rendszeresen beszökik és a fityuláját is a szekrénye mélyén őrzi. Aztán ott van Huszár tanár úr, akinek elvitték a papként szolgáló öccsét, és az egész családot vele zsarolják. Mindenki tudja, hogy besúgó, és ez lelkileg is kikészíti rendesen.

Forrás: Google keresés

A cselekmény középpontjában Eszter és Hanna sorsa áll, akik egymástól elszakítva kénytelenek felnőni, és csak a véletlennek köszönhetően bukkannak egymásra. Közülük Eszternek volt nehezebb, mert idősebb lévén nagyobb traumák érik. Elveszíti az egész családját, akikről nem beszél. Nem használ múlt időt, amely egy nagyon érdekes formája a tagadásnak. Az üveggolyói jelentik számára világot, ám nem zárkózik el a többiektől, egyszerűen csak szűkszavúan kommunikál velük. Hanna ellenben egy szerető családnál nőtt fel, és meg sem fordulna a fejében, hogy nem az édes szülei nevelik. Csecsemőként szakadt el a családjától, így nem emlékszik semmire a korábbi életéből. A két lányt örökségük, a zene köti össze, ami nagyon jól esett a lelkemnek. Eleve nagyon szeretem a muzsikát, és a fuvola egy szívemhez közel álló hangszer. Zenészfülüként teljesen bele tudtam élni magam az egyes érzetekbe, és annyira jó volt ebben a témában is olvasni.

És végül a könyv érdekessége, hogy megjelenik benne Wenckheim Krisztina is, ugyan csak egy régebbi növendék elbeszélésében, aminek nagyon megörültem, hisz személye A leggazdagabb árvában nagy hatást gyakorolt rám.

Összességében

Megindító történet, ahol végig reménykedsz a boldog befejezésen, mert nem lehet az élet ilyen kegyetlen. Fontos felnőtt és még fontosabb gyerek szereplőkkel operál, akik közül a valós személyek keverednek a kitaláltakkal. Szerettem olvasni, szerettem sírni rajta, szerettem az emberségét és a történelem ábrázolását.

„A szemével szeretett. Még ha komolynak tűnt is, még ha mérgelődött is éppen, ha aggódott valamin, a szeme akkor is megnyugtatott.”

~~~

„Amikor apám felolvasott nekem, mindig azt kérdezte, látom-e a történetet. Eleinte nem értettem, de minél többször kérdezte, annál több kép jelent meg a szemem előtt. Különösen, ha becsuktam a szemem. Láttam pörögni-forogni a királylányok csodálatos ruháit, vágtatni a lovakat, rohanni a patakok vizét. Később már a láng melegét, a hamuban sült pogácsa ízét is éreztem. Amikor pedig meghallottam, hogyan énekel a mesében a rigó, kinyitottam a szemem, hogy meglessem, betűk vagy hangjegyek vannak-e a könyvben. És apám nevetett, amikor elmeséltem neki, hogy én kotta nélkül is hallom a dallamot.”

~~~

„Sok dolog megváltozott.

A kapura kitűztek egy sárga csillagot. Amikor először megláttam, anyám is velünk volt. Ideges lett, de apám ekkor mesélni kezdett egy királyról, akit Dávidnak hívtak. Azt is elmesélte, hogy ez a csillag az ő pajzsa, és megvédi azokat, akik mögötte vannak.”

~~~

„– Harcoltam egy eszméért, most pedig szembeszállok egy másikkal. Te is letetted a hippokratészi esküt. Ahogy engem is eskü alatt avattak tisztté 1914-ben. Én a király fölött álló Szent Koronára esküdtem akkor. Ez éppen elegendő indok arra, hogy az életemet ne csak magamnak tartogassam, nem?”

~~~

„Talán nem is beszélgettek egymással. Más nyelvet használtak. A fantázia és a játék nyelvét, amit csak két gyerek érthet. Egy olyan világban, ahol a kopott pokrócon a lyuk mindkettőjük számára ugyanazt a titkokat rejtő barlangot jelentette, ahol a folt egy hajókkal teli tavat, a matrac hepehupái hidakat és a város nagy házait varázsolták eléjük.”

~~~

„Ebben a kastélyban az emlékekért messzire kellett menni. A falakon kívülre, egy előző, elhagyott életbe, és mindenbe, ami hidat jelentett a két élet között, abba mindenki úgy kapaszkodott, mintha az élete függene tőle.”

Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget a Jaffa Kiadónak!