A vonat nem vár… | Alessandro Baricco

Különös érzés, hogy Alessandro Bariccot kedvenc írómként tartom számon, mégsem tetszik minden regénye. Viszont mindegyikben benne van az a plusz, ami miatt összességében meg nagyon szeretem azt, ahogy a szavakkal varázsol. Életműve olvasásában a Harag-várakat vettem következőleg kézbe, ami nagyon ígéretesen indult, de a végére egy kicsit megborult.

Eredeti megjelenés éve: 1991
Magyar megjelenés éve: 2004
Helikon Kiadó
történelmi fikció
három csillag

A Selyem, a Tengeróceán, a Vértelenül és a Novecento után most a Harag-várak. Csupa „vaskos” mű – százötven-kétszáz oldalon. Bármily furcsa, a Baricco-regényeknek ez az egyik varázserejük. Földrészeket és évtizedeket fognak át, nagy emberi drámákat sűrítenek magukba – hihetetlenül tömören. Az író egyszer elmondta, hogyan készülnek: évekig töri a fejét hosszú és bonyolult történeteken, majd évekig töri a fejét azon, miként írhatná meg őket néhány tucatnyi oldalon. A Harag-várak? Van egy város, Quinnipak. Benne él a legszebb ajkú asszony, a titkát mélyen őrző Jun. A leghálásabb férj, Rail úr. Olyan hálás, hogy a feleségét megajándékozza Elisabeth-tel. Egy mozdonnyal. Itt él a legtalálékonyabb muzsikus, Pekisch úr, a humanofon feltalálója. Apja zakójában ott cseperedik Pehnt, míg egyszer csak hirtelen bele nem nő a zakóba. És idelátogat Hector Horeau, a kristálypalota megálmodója. Európának egy boldog századában vagyunk, az illúziókéban, amikor az emberek megmámorosodnak találmányaiktól, még nem tudják, hogy ezek milyen veszélyt hordoznak. Vannak szelíd tündérmesék, ilyen volt a Selyem, a Harag-várak viszont rakoncátlan, buja tündérmese.

 

Nem véletlen imádom a fehér alapú Helikonos kiadásokat, mert nagyon szimbolikusak. Elsőre a vonat tűnik fel, amely központi eleme a regény elejének, hiszen egy vonat kerül egy kisvárosba, ahova ezáltal be kell vezeti a síneket. Ez a gőzgép azonban meg van törve, ami az egyik szereplőnk üveggyárára utal. De még ezen kívül is észre lehet venni egy vasszerkezetet, amely az 1851-es londoni világkiállításra készült Crystal Palacet jeleníti meg. Ez utóbbi kicsit később derül ki a kötetben, de ezek a részletek teszik igazán különlegessé ezeket a borítókat.

 

Történetünk…

egy angliai kisváros, Quinnipak életébe enged betekinteni. Látjuk a hazatérő üveggyárost, akit a felesége mindig örömmel fogad. Látjuk a helyi zeneszerzőt, aki egy emberi orgonával kísérletezik, de a saját hangját még nem találta meg. Látunk feltalálót, tervezőt, munkásokat és gyerekeket. A középpontjában pedig a már említett vonat áll, amelynek megérkezése megváltoztatta az eddig csendes mindennapokat.

 

A kötet olyan, mint egy mozdony. Már a település nevében is megjelenik a vonat, mert ha egymás után többször elolvassuk, hogy Quinnipak, akkor az olyan hatást kelt, mintha zakatolna a szöveg. A vonat elindulását a nyitányban szereplő rövid és pörgős párbeszéd is erősíti, majd ahogy haladunk előre az egyre hosszabb, gyakran féloldalon keresztül csavarodó mondatok pedig már a folyamatos haladást fejezik ki. Nagyon szerettem ezt az írói eszközt, mert szépirodalmi magasságokba repített.

Forrás: Pinterest

Maga a regény a vonatok feltalálásának idejében játszódik, így tisztelegve ennek a forradalmi újításnak, ám nem minden szereplő örül neki. Van aki izgatott lesz tőle, de van aki már annak a gondolatától is irtózik, hogy felüljön rá. Lerövidültek a távolságok, ám fennáll a veszély, hogy összenyomja ezzel a világot. Jól ábrázolja az emberek száguldással kapcsolatos félelmét, de ez mindig egyfajta kíváncsisággal társul. Emellett érdekes volt a vonaton való olvasásról való merengése is, hogy vajon azért olvasunk-e, hogy megnyugtassuk magunkat az elszaladó táj okozta szorongás következtében?

 

De ha ez nem lenne elég, az üveggyárosunkat Rail úrnak hívják, ami magyarul ugye vonatot jelent. Ő egy elég különleges figura, mert váratlanul tűnik el otthonról, és ugyanolyan váratlanul ér haza. Soha senki nem kérdezi meg, hogy merre jár, hogy üzleti úton van-e épp vagy a szeretőjét látogatja-e meg. Viszont az sejthető, hogy hatalmas távolságokat jár be, mert képtelen a kisváros egyszerűségében megmaradni. Egyszer egy néger kisfiúval állít haza, akiről azt állítja, hogy a fia, és még a tulajdon felesége se hagyja ott miatta, hanem felneveli. Pedig simán megtehetné, mert szépségének férfiak és nők egyaránt a csodájára járnak, ő azonban makacsul ragaszkodik és kitart hitvese mellett.

 

Baricco előszeretettel használja a meglepetés erejét. Már a könyv harmadánál két haláleset történt, amely teljesen váratlanul ért. Teljes lelki nyugalommal olvasom az eseményeket, aztán bumm… Olyan érzés volt, mikor egy falusi állomáson elszáguld egy IC vagy tehervonat, de ezt előre nem mondják be a hangosbemondón.

Forrás: Pinterest

A feltalálásokra és feltalálókra visszatérve nem állunk meg a vonatoknál. Elmélkednek a hang szállításának megvalósításán, amelyet egy hangcsővel kísérletezésre is bocsátanak. De megjelenik a humanofon is, ahol az orgonasípokat egy-egy ember helyettesít, és mindenkinek csak egy hangot kell tudnia, de azt kristálytisztán. Aztán maga a nagy táblákban előállított üveg is egy egyedülálló dolog, hiszen a regényben Rail úr szállítja az 1851-es londoni világkiállításra épített Crystal Palace üvegtábláit, ami sajnos ma már nem látható.

 

Mindentudó elbeszélőnk helyenként kiszól a lapok közül, mintha személyesen csak nekünk mesélné el ezt a történetet. Ismeri mindenkinek a halálát, és hurkos módszert alkalmazva tudatosít bennünk gondolatokat egy-egy monológon belül. A kedvenc merengésem egyértelműen a réten váratlanul véget érő sínek és a hirtelen véget érő életen való merengés.

 

A kötetet felcsapva egy német idézet fogad minket, amelynek folytatásai időről-időre feltűnnek. Ez Rainer Maria Rilke Duinói Elégiák - A tizedik elégia című versének utolsó versszaka, amelynek gondolata teljes mértékben rezonál a történettel.

„És mi, az egyre növő boldogság

álmodói, mi úgy hatódnánk

meg, már szinte a döbbenetig,

mint, ha lehull, ami boldog.”

A végére rendesen megborul a könyv, nem csak a szereplői, ami miatt összességében kevésbé tetszett. Viszont megvalósítási elemei miatt egy nagyszerű könyvnek gondolom. Egyáltalán nem hiányzott belőle a mágikus realizmus, holott eredetileg emiatt kezdtem bele.

Forrás: Pinterest

Összességében

Nem feltétlen ajánlanám első Baricco olvasmánynak, mert ugyan az eleje hibátlan, a végére én is teljesen elvesztettem a fonalat. Érdekes időutazás volt a 19. század közepére, ahol a technológiai újítások fontos részét képezték az emberek életének. A vonatokat helyezi a középpontba, és számos módon érzékelteti őket az írásmódón keresztül, ami nekem nagyon tetszett benne.

„Így működik a sors: láthatatlan utakon tud járni, viszont felizzít maga mögött, itt-ott, bizonyos pillanatokat egy élet ezernyi pillanatai közül. A sötét emlékezetben aztán ezek a pillanatok lánggal világítanak, jelezve a sors menekülési útvonalát. Magányos tüzek, arra jók, hogy igazságot szolgáltassanak, bármilyent.”

~~~

„– Kérlek, senkinek se mond el.

– Nem tehetem, Jun. Mormy az én fiam, azt akarom, hogy itt nőjön fel, velünk. És ezt mindenkinek tudnia kell.

Jun lehunyt szemmel a párnába fúrta a fejét.

– Kérlek, senkinek se mondd el, hogy sírtam.”

~~~

„Mindabból, amit Ön ír, kiderül, milyen pontosan látja a jövőt. Csakugyan a küszöbén állunk annak a világnak, amelyet távolságot nem ismerő csövek hálóznak be sűrűn.”