Nick és Charlie kapcsolatának zsengéje | Alice Oseman

Nick és Charlie a Heartstopper ikonikus párosa, akik a képregények lapjain már közel kerültek hozzám. A pályafutásukat azonban sokkal hamarabb megkezdték, ugyanis mellékszereplőként már Alice Oseman Solitaire – Pasziánsz című regényében is felbukkannak. Ehhez a könyvhöz két kiegészítő kötet is készült, amelyek közül a Nick és Charlie üt el leginkább a jól ismert sorozattól. De a felszín mögé tekintve már én is sokkal megértőbb vagyok vele.

 

Eredeti megjelenés éve: 2015
Magyar megjelenés éve: 2023
Könyvmolyképző Kiadó
romantikus
három csillag

A hiánytól jobban szeret a szív, igaz?

Mindenki tudja, hogy Nick és Charlie a tökéletes pár, és elválaszthatatlanok. De Nick most egyetemre megy, Charlie pedig végzősként a suliban marad. Ahogy közeledik a búcsú ideje, mindkét fiúban felmerül a kérdés: vajon elég erős a szerelmük ahhoz, hogy túléljék a különválást? Elvégre az első szerelem ritkán tart örökké…

 

Ez egy hat fejezetből álló kisregény, amelyben felválta kapunk részeket Nick és Charlie szemszögéből. Számomra Nick továbbra is megmaradt, mint egy nagy és ölelni való plüssmedve, aki roppant lelkes attól, hogy egyetemre mehet. Mindezt mindenki tudtára is adja, és ugyan néha sok, de az izgatottsága teljesen megérthető, hiszen egy új élethelyzetbe fog kerülni, és az ezzel járó feszültséget így vezeti le. Egyedül a durcázásával nem tudtam egyetérteni, de ezzel is igazából csak emberibbé vált, hiszen mindenki hibázik.

 

Charlien már sokkal inkább bosszankodtam, aki egy igazi drámakirálynőként viselkedik. Teljesen feleslegesen problémázik olyan dolgokon, amiket meg lehetne beszélni, de nem, neki ezt a Tumblr-ön kell kibeszélnie vadidegen emberekkel. Ezek főként a távkapcsolati nehézségekben merülnek ki, de Charlie önbizalomhiánya abban is megmutatkozik, hogy tehernek gondolja magát a mentális problémáival. Olyan érzésem volt, hogy hiába játszódik időben a Heartstopper után, mégis ugyanazokkal a problémákkal foglalkozik, amiket ott már sokkal jobban megoldott. Ez is azt mutatja, hogy mennyit is fejlődött a szerző.

 

Homályba burkolózó női sorsok | Mörk Leonóra – Betekintő #43

Mörk Leonóra regényeihez kutatva számos elfeledett női sorsra bukkant, amelyet most a Saját utakon című könyvében foglal össze. Már A papagájos ablak során megállapíthattam, hogy számomra jobban fekszenek a fikciótól mentes művei, és így volt ezzel a kötettel is. Bár egy ponton túl már nem voltak annyira maradandók a bemutatott hölgyek, de belesimultak és kiegészítették a felépített komplex képet.

 

Eredeti megjelenés éve: 2024
Jaffa Kiadó
nonfiction
négy csillag

Lánynak születtek, de meg sem fordult a fejükben, hogy emiatt be kellene érniük a fiúkénál szűkebbre szabott lehetőségekkel. Ha kellett, elfogadták, hogy csak függöny mögé rejtve vehetnek részt az egyetemi előadásokon, hogy kigúnyolják őket a férfiak, hogy álruhába kell bújniuk, hogy megállás nélkül gyereket várnak, mégsem tévesztették szem elől a céljukat. Nem mindig jártak sikerrel, de soha nem adták fel. Tanítottak, írtak, festettek, muzsikáltak, gyógyítottak, dolgoztak. Valóban a saját útjukon jártak, rendíthetetlenül és bocsánatkérés nélkül.

A kötet lapjain tizenöt nő portréja bontakozik ki, az 1500-as évek elejétől az 1800-as évek közepéig. Olyan személyiségeké, mint Katharina von Bora, Luther felesége és a reformáció legtehetségesebb topmenedzsere; Anna Maria van Schurmann, a 17. századi Európa legokosabb asszonya; Maria Sibylla Merian, a rovartan tudományának megalapozója és lélegzetelállító illusztrációk alkotója; Johanna Schopenhauer, az első sikeres hivatásos írónő; a nőként született, de férfiként meghalt James Barry, a világtörténelem legelső transznemű orvosa,; vagy épp a rézrozsdazöld festéket termelő montpellier-i nők, akik a 18. században felszámolták a két nem fizetése közötti bérszakadékot.

Mörk Leonóra a tőle megszokott módon most is fordulatos kultúrtörténeti utazásra hív, ám ezúttal kitalált alakok helyett valós múltbeli személyiségekkel.

 

Tizenöt hölgy sorsába kapunk betekintést, de már a kötet hossza is indikálja azt, hogy a legtöbb esetben csak a felszínt fogjuk kapargatni. Ez azonban lendületet adhat további elmélyülésre, amely szerintem az írónő célja is volt. Azt viszont azért sajnálom, hogy helyenként tényleg alig foglalkozunk a női alakokkal, hanem sokkal inkább a körítésre fókuszálunk.

 

Amikor egy írónak meg kellett volna állnia a rövidprózánál | P. Djèli Clark

P. Djèlí Clark A 015-ös villamos kísértetével hívta fel magára a figyelmemet, amely egy alternatív történelmi Egyiptomban játszódó, steampunk elemekkel ellátott fantasy kisregény. Mivel engem leginkább a kitalált világa vonzott, így izgatottan vártam, hogy egy teljes regényt kapjunk belőle. A Dzsinnek urában viszont sajnos csalódnom kellett.

 

Eredeti megjelenés éve: 2021
Magyar megjelenés éve: 2022
Főnix Könyvműhely
történelmi fantasy, steampunk
három csillag

1912., Kairó: Bár Fatma el-Sha’arawi a legfiatalabb nő Egyiptom Alkímia, Bűbáj és Természetfeletti Valóság Minisztériumánál, már egyáltalán nem számít zöldfülűnek, főleg miután az előző nyáron megakadályozta az univerzum pusztulását. Így amikor valaki lemészárolja az Al-Dzsáhiz Tetsvériséget, azt a misztikus társaságot, amely a történelem egyik leghíresebb személyiségének tiszteletére alakult, Fatma ügynököt bízzák meg a nyomozással.

Ötven évvel korábban al-Dzsáhiz megváltoztatta az egész világot azzal, hogy visszahozta a dzsinneket, és velük együtt a mágiát is a hétköznapokba, amikor áttörte a világok közti fátylat, majd nyomtalanul eltűnt. A gyilkos azt állítja magáról, hogy ő al-Dzsáhiz, és visszatért, hogy megbosszulja a modern világban tapasztalható társadalmi egyenlőtlenséget, és felemelje az elnyomottakat. Veszélyes mágikus képességeivel maga mellé állítja a város szegényebb rétegeit, és idővel már nemcsak Egyiptom nyugalmát veszélyezteti, hanem a világbékét is.

Minisztériumi kollégáival és egy régi ismerőssel az oldalán Fatma ügynök nekiáll, hogy megfejtse az imposztor rejtélyét, és visszaállítsa a rendet – ám számolnia kell azzal a lehetőséggel is, hogy a különös, maszkos alak esetleg az, akinek hirdeti magát…

 

Az írónak egyértelműen a rövidpróza az erőssége, amelyet egy regény, két kisregény és két novella után már teljes magabiztossággal állíthatok. Sokkal jobban ért a rövid szövegek dinamikai felépítéséhez, amely a Dzsinnek ura első fejezetében is pontosan megmutatkozott. Hatásos nyitányt ad és még az elbeszélője is szimpatikus, viszont teljesen elüt a kötet többi részétől. Olyan érzésem volt, mintha egy különálló novellát olvasnék, hiszen volt eleje, közepe és vége. Rendesen sokkolt a szektás élve elégetés, és megadta a kezdőlöketet, de ez a lufi elég hamar kidurrant.