Keresztapa színre lép #1 | Alexandra Bracken

Úgy szerettem volna szeretni, de tényleg. Nem kell annyira, mint a borítót, ami szerintem fantasztikus. Kevesebbel is beértem volna. Ugyan annak a híve vagyok, hogy nem adunk lejjebb az elvárásainkból, de Alexandra Bracken Az idő vándorai című könyve miatt megtettem volna. Sajnos azonban nagyobb volt körülötte a felhajtás, mint a regény valódi értéke. Vagy az is lehet, hogy én már kinőttem belőle.

Magyar megjelenés éve: 2017
Maxim Könyvkiadó
romantikus, sci-fi, ifjúsági
két csillag

A ​17 éves Henrietta kiválóan hegedül, ez az élete, és kész ezért bármit feláldozni. Ám egy tragédia rádöbbenti, hogy az emberek a zenénél is fontosabbak. Ezért megpróbálja helyrehozni megromlott kapcsolatukat szerelmével, és megtalálni az egyensúlyt az életében.

Etta lehetőséget kap rá, hogy a New York-i Metropolitan Múzeumban hegedülhessen. A koncert előtt azonban olyasmi történik, amire sohasem számított. Az egyik percben még a folyosón van, a következő pillanatban arra eszmél, hogy egy tengeri csata részese. Az Ardent hajón találja magát az Atlanti-óceán kellős közepén. Az év, amit írnak pedig 1776, mikor egy pillanat alatt minden megváltozik…

Kiderül, hogy Etta képes utazni az időben. Hamarosan az is világossá válik a lány számára, hogy okkal került a hajóra. Egyedül ő tudja megtalálni azt a különleges tárgyat, ami képes megmutatni a világok közötti átjárókat.

Ezzel kezdetét veszi egy őrült kaland, melyben Nicholas, a jóképű kalóz lesz a lány segítője és védelmezője. Útjuk során Etta lassan felfedezi különleges képességét, megismeri az időutazók világát, feltárja a múlt titkait, és eközben egyre közelebb kerül Nicholashoz. De gonosz erők azzal fenyegetnek, hogy elválasztják Ettát nemcsak a fiútól, hanem a hazatérés lehetőségétől is, méghozzá örökre.

Az elején sokat morogtam. Nem tetszett a főhősnő viselkedése, nem tetszett az információ adagolása, no meg a történelemről fojtatott hosszas párbeszédek. Mindent kritizáltam benne, amit lehetett. Viszont végigolvastam, és a folytatását is tervezem. Tanulópénznek legalább jó lesz.

Történetünk…

napjainkban veszi fel fonalát, ahol Etta épp egy fellépésére készül New Yorkban. Az édesanyja munkahelyén kell hegedülnie, ami jó főpróba a nagy hangversenye előtt. A színpadra lépve azonban rosszullét jön rá, és hirtelen egy felfordulás közepén találja magát. Majd jön a nagy sötétség. Felébredve egy hajón találja magát szokatlan maskarákba öltözött férfiak társaságában, akikről bebizonyosodik, hogy nem színészek. Mint kiderült, elrabolták őt, hogy leszállítsák a Főnöknek, aki mindenki Nagyapja. Etta édesanya is előle rejtett el egy különleges szerkezetet, amelynek felkutatására most őt bízzák meg. Társául szegődik Nicholas, aki hátsó szándékokkal követi a lányt téren és időn keresztül.

„Minél tovább hallgat egy hegedű, annál nehezebben talál rá a hangjára…”

A regény két szemszögön keresztül tárul elénk. Ettától, azaz Henriettától (de valamiért az írónő ezt a számomra először idegesítő becenevet találta ki hozzá) a falnak mentem, aztán ez javult az idők során, de még mindig idegesítő volt helyenként. Nincs jó kapcsolata az édesanyjával és nem is törődik vele, hogy jobb legyen. A hegedülés az élete, szó szerint. Nincsenek barátai csak a zenének éli az életét. Egyszer volt egy pasija, de aztán a rá fordított idő miatt nem nyert meg egy versenyt, így szakított vele. Most ez normális? Egyedül a hegedűtanárja, az öreg Alice jelenti neki a biztos pontot, és látszólag ő törődik vele a legtöbbet. Aztán a pálfordulását sem értettem. Az egyik pillanatról a másikra idegbeteg fúriából kedves, aranyos és cukorborsó lánnyá változott a hajón. Értem én, hogy így akar beépülni és szövetségeseket szerezni, de könyörgöm, az embereknek van emlékezőképességük.

A második szemszög Nicholasé, aki számomra sokkal érdekesebb volt, mint Hiszti kisasszony. Ő az időutazó Ironwood család egyik fattya, aki nem mellesleg néger. Ez rendesen befolyásolja az életét, hiszen sosem részesülhetett rendes képzésben. Egy kapitány nevelte fel, akitől a tenger szeretete származik. Ott nem számít, ki honnan jött, hanem hogy mit ért el. Foglalkoztatja az egyenjogúság kérdése, amiről szerintem fontos beszélni. Nem csak a kisebbségeknél, hanem a nők esetében is. Szóval ezt plusz pontnak írom a fel a könyvnek a sok negatívum mellett.

Forrás: Pinterest

Egy másik pozitívum talán a főgonosz, a Nagyapa, aki a család önjelölt feje és a bűnszervezet irányítója. Nem ismerős ez valahonnan? Nekem egyszerre A Keresztapa jutott az eszembe róla, meg egy olasz dráma, ahol úgy fonódnak egymásba a szálak, mint egy szövőszékben. Érdekes karakter, sokkal több rejlik benne, mint egyszerű irányításmánia. Neki is vannak érzései, de előszeretettel rejti el ezt mások előtt. Megfogta a fantáziámat, és kíváncsi vagyok, meddig jut el a tervével.

Az időutazások helyszíneit szerettem. Ugyan maguk a kapuk már kevésbé jöttek át, hogy téren és időn át lehet rajtuk menni… De ott lehettünk London 1940-es bombázása közepette, megnézhettük Angkort 1685-ben, Párizst 1880-ban és a most már rommá bombázott, de 1599-ben még csodaszép Damaszkuszt. A hangulatot minden helyszín jól adta át, teljesen különböztek egymástól. Egy kicsit furcsa volt, hogy alig volt ember az utcákon rajtuk kívül. Vagyis lehet, hogy voltak, de erről nem tett említést az írónő, jobb lett volna, ha jobban belefolyik a háttér az eseménybe.

„Egy virág nem kevésbé szép, ha nem a tőle elvárt ideig nyílik. Ha nem napokig virul, hanem csak órákig.”

A könyv foglalkozik az időutazók létjogosultságával. Műgyűjtők csak vagy öncélú turisták? Erre jó példa Sophie, aki még Ettánál is idegesítőbb. Pukkancs, elismerésre vágyik, de ettől még sajnáltatja magát. Nőként nehéz sorsa van, de hát könyörgöm, időutazó. Oda mehet, ahova akar. Ezt a felfogást folytatja Rose, Etta anyja, aki a viselkedésének megmagyarázása után se lopta be magát a szívembe. Azért tette, hogy megvédje a lányát. Kösz… Ennél jobb indokot is kitalálhatott volna az írónő az érzéketlen viselkedésére. 

A szerelmi szál viszont egyszerűen kiborított. Tudtam, hogy lesz benne, mert hát ifjúsági könyv és lányoknak szól elsősorban. De ettől a szenvelgéstől már rég elszoktam, meg nem is egészséges. Nicholas is rágja magát ezen, Etta is, és csak kerülgetik egymást. Reménytelen szerelem, reménytelen eset. Nicholas szó szerint nyáladzik, ami visszataszító.

Összességében egy szenvedés volt elolvasni, pedig nem olyan hosszú. A második fele már érdekesebbnek mondható, de ha nem csücsülne a következő rész a polcomon nem biztos, hogy elolvasnám a csalódásom után.

Forrás: Pinterest