Nem mertem volna rá
fogadni, hogy Becky Chambers kötetei magyarul is meg fognak jelenni, hiszen a
sci-fi zsáneren belül ritkán jut el női szerzős regény kishazánkba. Éppen ezért
szereztem be a Wayfarer sorozat első részének német kiadását, hogy majd akkor
így kerítek sort rájuk. Aztán addig-addig halogattam, míg legnagyobb örömömre a
Metropolis Media kihozta magyarul Hosszú út egy kicsi és dühös bolygóhoz címmel
ezt az igazi komfortkönyvet.
|
Eredeti megjelenés éve: 2014 Magyar megjelenés éve: 2022 Metropolis Media sci-fi öt csillag |
Rosemary Harper nem sok jóra számít, amikor csatlakozik az öreg Wayfarer személyzetéhez. Ugyanakkor, noha a szedett-vedett hajó jobb napokat is látott már, menedéket kínál neki, egy esélyt arra, hogy felkeresse a galaxis legtávolabbi zugait, és ami a legfontosabb: lehetőséget, hogy elszakadjon saját múltjától.
A Wayfarer fedélzetén
többféle faj él együtt békésen, szemben a Galaktikus Közösség néhány más,
kevésbé befogadó csoportjával. A hajón az élet zűrzavaros és őrült – pontosan
olyan, mint amire Rosemary vágyik. Ám hamarosan rendkívül veszélyes is lesz,
amikor a kapitánynak felajánlanak egy munkát, egy olyan lehetőséget, ami csak
egyszer akad az életben. Az, hogy féregjáratot fúrjanak az űrbe egy távoli
bolygóhoz, határozottan jövedelmező vállalkozásnak ígérkezik, ám egyikük sem
sejti, hogy az életüket kockáztatják…
Az űr távoli részeiben a
szinte már családként működő csapat tagjai egyik izgalmas kalandot a másik után
élik át, amelyek során egymástól függenek, és csakis egymástól remélhetnek
támogatást. Ahhoz, hogy életben maradjon, Rosemarynek meg kell tanulnia, hogyan
támaszkodjon a fedélzeten élő csodabogarakra – és ez az élmény nem csupán
szeretni és bízni tanítja meg, hanem arra is ráébreszti, hogy ha valakinek van
egy családja, az nem feltétlenül a legrosszabb dolog az univerzumban.
Ez egy tipikusan lassan
olvasós, elmerülős regény, amire megéri időt szánni. Éppen emiatt teljes
mértékben meg tudom érteni azt, ha valakinek a pörgés hiánya miatt kevésbé
tetszik. Nekem viszont nagyon jól esett reggelente visszatérnem a legénység
tagjaihoz, akik fokozatosan nőttek hozzám, pont mint egy jó sci-fi tv-sorozatban
– nem egyszer eszembe jutott a Star Trek: Voyager. A hosszú út alatt annyira
megszoktam a szereplőket, hogy befejezve egy űrt éreztem magamban, és szívesen olvastam
volna a további mindennapjaikról.