Lecsap a tűzmadár | Bauer Barbara

Máté Pétert csak névről ismerem, illetve egy-két számát hallottam már, de nálunk odahaza nem ez szólt a kazettákról. Egy kicsit félve Bauer Barbara Most élsz című regényéhez, amely az ő életéről szól, mert nem vagyok részese a rajongásnak, ám rendesen meglepődtem magamon. Teljesen magával ragadott a művész életmódja és a zenei tematika, emellett még külön élveztem az epizodikusságát, hogy részletekből rakhattam össze a legenda életét és emberi kapcsolatait.

Eredeti megjelenés éve: 2021
Jaffa Kiadó
életregény
öt csillag

Ellentmondások és rejtélyek. Talán ez a két szó jellemzi leginkább a hatvanas évek ikonikus és legendás zenészének, Máté Péternek a személyiségét, életét és halálát. Összetéveszthetetlen, mély, rekedtesen búgó hangján felcsendülő örökzöld dalaiban ott lüktet minden fájdalma és öröme, ott rezonálnak vívódásai és kétségei, ábrándjai és illúziói, vágyai és csalódásai, mégis mind a napig titkok övezik alakját. Ezeket a titkokat próbálja megfejteni új regényében Bauer Barbara, életre keltve a halhatatlanná lett művészt és az esendő embert.

A zárkózott, tornából felmentett, szemüveges kisfiút, aki egy Krisztina körúti lakásban, egy egész állatsereglet, sünök, baglyok, kutyák társaságában, szülei óvó-féltő gondoskodása közepette, valóságos burokban nő fel, és már kisiskolás korában is szívesebben ül a zongoránál, mint hogy a barátaival focizzon az udvaron. A hihetetlen zenei tehetséggel megáldott, öntörvényű fiút, aki veleszületett rendellenességgel, szívében egy időzített bombával indul neki az életnek és a pályájának egy olyan korban, amely alkalmazkodást és megalkuvást követel. Az álmok és elvárások szorításában vergődő, éjszakáit füstös bárokban töltő, idollá lett fiatal zenészt, aki őrült szenvedéllyel két végéről égeti a gyertyát. A szerelmes férfit, aki rózsacsokorral és bonbonnal várja kedvesét, élete asszonyát a Mátyás-templom előtt. Két tündéri kislány imádott, mindig mókázó édesapját, akinek a család jelenti az egyetlen biztos pontot és menedéket.

De vajon a szeretet képes-e megmenteni az önmarcangoló kétségbeeséstől, a lebírhatatlan magánytól azt, akinek egész élete versenyfutás az idővel? Vajon erősebb lehet-e a múlhatatlan szerelem a halálnál?

Bauer Barbara archív anyagokból, családtagok, ismerősök, egykori zenésztársak visszaemlékezéseiből és mindenekelőtt magukból a Máté Péter-dalokból építkező fikciós regénye egy fájdalmasan rövid életút és egy, az öröklétbe vezető művészi pálya egyszerre megrázó és felemelő története.

 

Ez egy életregény, amelynek nem célja az események pontos dokumentálása, hanem sokkal inkább a kutatási anyagok összefűzése, és a valóság kitalált fordulatokkal való megfűszerezése. Így aki egy életrajzot keresne a regényben, ne tegye, mert csalódni fog. Sokkal inkább érzéseket és élményeket ad át az írónő, egyfajta festményt készít Máté Péterről, amely emléket állít neki.

Történetünk…

Máté Péter zenésszé válását követi végig, amelyet gyerekkori epizódokkal fűszerez meg. A bandájának első megalapításától egészen haláláig követhetjük a fellépésekre, de ugyanúgy részese vagyunk a magánéletének is. Átéljük vele a zeneszerzés folyamatait, a mélységeket és a magasságokat, no meg hogy hogyan udvarolt a feleségének, és hogy hogyan is válik maga is gyerekké, mikor a lányaival játszik. Különleges ember volt, aki a jelent maximálisan kihasználva maradandót alkotott.

Forrás: Pinterest

Nehéz egy művésszel együtt élni, emiatt is minden tiszteletem a feleségéé, Edité. Rengeteget tűr és elfogad, hogy az ő családjukban minden másképp van. Ha zeneszerzésről vagy koncertről van szó, akkor a férje hatalmas lángon ég. Edit viszont ott van neki biztos pontként, ahova hazaérhez és megpihenhet, illetve néha emlékezteti, hogy figyeljen magára is, mert az önpusztítás nem célravezető.

 

Ugyan főként a zenész korszaka kerül bemutatásra, de én nagyon szerettem a gyerekkori visszatekintéseket, ahol megismerjük a kis Péterkét. Elkísérjük a szemészhez, amikor először kap szemüveget. Addig inkább csak a fényeke figyelte meg, mint a körvonalakat, és a gyenge látása miatt a hallása viszont sokkal fejlettebb, ezzel is kompenzálva a fogyatékosságát. Azt tudtam róla, hogy nem élt hosszú életet, csak épp azt nem, hogy miért. Szívbillentyű zavarral született, és az orvosok nem tudták megjósolni, hogy meddig fog élni. A betegségét egy tűzmadárhoz hasonlítja, ami bármikor eljöhet érte. Felmentett volt tornából, helyette zongorázni járhatott, amely hangszeren már négyéves kora óta játszik. Nem véletlenül hívta az egyik tanárja kis Gershwinnek. Elég különc egy gyerek volt, de a balhékban mindig benne volt, és a környékbeli fiúkkal is szeretett lógni.

 

Szülei támogatták a zenészi pályán, ám édesapja szeretett volna neki egy rendes szakmát, mert a zenélésből nem lehet megélni, illetőleg a rendszerrel nem kellene szembemenni. Racionális gondolkodása mögött azonban nagyon büszke volt a fiára, csak épp nem tudta kimutatni irányába, csak felesége elbeszéléseiből tudja meg. Nagyon féltette Pétert, de ott voltak a koncerteken és a külföldi díjakkal büszkélkedett a szomszédjainak. Péter a bátyjára, Palira nézett fel, akit követett az egyetemi tanulmányokba, és aki Elvis lemezt szerzett neki. Szerintem azonban nem lehet zongorával csajozni, amire Péter a későbbiekben rácáfolt, mert a bárokban zongorázva omlanak a csajok a lábai elé.

Forrás: Pinterest

A regény egy korrajz is egyben a művészek ’56 utáni cenzúrájáról. Ha nem álltál be a sorba, és nem hunyászkodtál meg a rendszer előtt, akkor esélyed sem volt befutni, hiába szeretett a közönséged. Péteréknek is évekbe telt kiadni egy lemezt. Addigra már az egész ország ismerte őket, mert mindenhol koncerteztek, és mindenhol szerették őket, csak épp a vezetőségnél nem. Péter sokkal lazább és szókimondóbb volt, csak a zenének akart élni. Elhozta a pol-beat-et Magyarországra, sokan a kommunista Elvis Presley-nek is nevezték. A művészvilág mellett egy jelenet erejéig megjelenik az ’56-os forradalom, amit gyerekként élt át.

 

Engem a zene és annak megjelenítése teljesen elvarázsolt. Péter gyerekként mindent a zenén keresztül érzékelt, belső hallása kifinomult, egész zenekarokat képes volt a fejében megjeleníteni. Bauer Barbara pedig mindezt olyan érzékletességgel írja le, hogy megpendülnek a lapokon a betűk. Zenei beállítottságúként ennél nagyobb öröm nem érhetett volna, és ez volt az, ami miatt annyira élveztem az olvasást.

 

Máté Péter sorsán keresztül az írónő tanít is minket, hiszen a pillanatokat meg kell élni, ám mégsem éri meg az állandó hajszolt életmód, mert akkor elsiet mellettünk az élet. Emellett megtudhattam azt is, hogy az USA Iowa államában van egy Kossuth nevű megye, ahol az embereknek hasonló akcentusuk van, mint a magyaroknak, szóval valószínűleg emigráltak leszármazottai élhetnek ott nagyobb százalékban.

Forrás: Pinterest

Összességében

A könyv szép emléket állít Máté Péternek, amely meglepetésemre engem is magával ragadott, aki nem is ismeri annyira. Hát még akkor milyen hatással lehet arra, aki szereti is a dalait. Az írónő ügyesen nyúlt a témához, tiszteletben tartva a valóságot, de a fantáziáját is szabadon engedve. Témáját tekintve nem egy tipikus Bauer Barbara regény, viszont az írásmódja hozza mindazt, ami az írónőre jellemző. Igazán filmszerű élményt nyújtott.

Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget a Jaffa Kiadónak!

„– Kell egy tisztességes szakma – jegyezte meg az édesapjuk, nem először már, mire Peti ránézett, és egy pillanatra beállt a csend.

– Kell! – felelte aztán. – Meg még sok minden kell. Csak mert mások azt állítják – mindezt már sokkal higgadtabban mondta.”

~~~

„– Fiam, járj csak a főiskolára, tanulj, mondtam már. Nem kell szembemenni a rendszerrel.

Apa és fia farkasszemet nézett, majd Péter anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét, ezúttal már halkan szólalt meg.

– Én csak zenélek. Nem akarok mást, csak zenélni.”

~~~

„– Hidd el, apánk pont azt szeretné, amit te, és amit még nagyon sokan. De tudja, hogy addig nem érdemes szembeszállni a fenevaddal, ameddig az nem lát mögötted összezáró tömeget.”

~~~

„– Ne szabj határt a képzeletednek. Most még játék, de felnőttként az életednek egy olyan része lehet, ami csak a tied. Ahol nem kell alkalmazkodnod. Abban a világban, amit te teremtesz magadnak, nem kell megfelelned senkinek. Ott önmagad lehetsz.”

~~~

„A fülemen keresztül élek.”

 

Forrás: Pinterest

„– Azt kérdezted, féltem-e – nézett a feleségére, miután ivott egy kortyot a forró italból. – Nem. Nem féltem, és most sem félek. – Majd letette a csészéjét, és kissé előredőlt, hogy nyomatékot adjon szavainak. – De nem akarok várni. Nem akarom kímélni magam, vagy aludni. Nekem élnem kell, érted? Élni pedig addig lehet, ameddig dobog itt benn.

– Ez hajt – jegyezte meg Edit, mint aki csak most értette meg.”

~~~

„Az élet túl rövid ahhoz, hogy elszalasszuk a pillanatokat, hogy megfosszuk magunkat attól, ami jó.”

~~~

„Esküszöm, hogy nem értem azokat, akik képesek disszidálni. Mint ahogy azokat sem vagyok képes megérteni, akik a feleségüket, gyerekeiket kiviszik magukkal, és otthon hagyják a szüleiket.”

~~~

„– Egy széket is odakészített – folytatta Mamuska. – Leült, szétnyitotta az újságot, és olvasott. És minden lakónak megmutatta, hogy a fia Írországban dobogós lett a saját szerzeményével.

– Hát büszke volt – nézett maga elé Péter.

– Te nem is tudod, mennyire – nyúlt át az asszony a papírok fölött, és megfogta a fia kezét. – Csak hát, még annál is jobban féltett.”

~~~

„Most mégis volt egy pont, ahol megállt. Ahol már nemcsak egyszerűen benne volt a dalban, ami körbevette őt, hanem ő maga volt a zene, és valami egészen más ölelte körül. Először csak oldalra pillantott, aztán elvette a billentyűkről a kezét, megbabonázva felállt, és bár megszokásból vitte magával a mikrofont, nem énekelt bele. A dal mégis szólt.”

~~~

„Majd meghallanak, amikor kell. Ki így, ki úgy. Mindig lesznek, akik csak a zenére figyelnek, mások értik is, vagy éppen azt hallják meg belőle, amire nekik van szükségük. És lesz, aki nem akarja hallani. Így van ez az irodalomban, a képzőművészetben és mindenütt, ahol a szív és a lélek beszél.”

~~~

„– Volt idő, hogy én is ezt gondoltam. – Már a főváros közelében jártak, maguk mögött hagyták a Dunántúl lankáit, vele a lusta, békés napok emlékét. – Azt gondoltam, hogy nem engedhetem meg magamnak a semmittevést, néha úgy éreztem, az alvás is felesleges. De rájöttem, és nem kellett sok a felismeréshez, hogy nem azzal használom ki az életet, ha telezsúfolom mindenfélével, és viaskodom az idővel, mert úgyis ő nyer, ráadásul a verseny hevében minden elszáguld mellettem, vagy én az élet mellett.”

~~~

„Attól, hogy valamit lezársz, még nincs vége. Éppen ellenkezőleg, azzal valami új kezdődik.”