Búcsúm Angriától | Charlotte Brontë

Ifjúkori zsengék utolsó, még általam nem olvasott példánya Charlotte Brontë Caroline Vernon című kötete. Emlékszem, hogy megannyiszor átírtam az újabb és újabb lapokra, amelyen még molyos időszakom előtt vezettem a könyves kívánságlistámat. Tudtam, hogy nem lesz kiforrott, de kíváncsi voltam rá, és nem bántam meg. Bér azért rendesen megizzasztott és szenvedtem az olvasása közben.

Magyar megjelenés éve: 2005
Lazi Könyvkiadó
romantikus
két csillag

Charlotte ​Bronte itt közreadott két kisregénye, a Julia és a Caroline Vernon cselekménye egy képzeletbeli királyságban – a korabeli Angliára erősen emlékeztető Angriában – játszódik, szereplői pedig ismerősek már a szerző A Stancliffe-fogadó és a Henry Hastings kapitány című kisregényeinek olvasói számára. Mindkét írásmű jellegzetesen romantikus alkotás korának szülötte, s a fő-fő példakép, Byron mellett a kortárs francia regények (a szerző szavaival élve "kifinomult és erkölcstelen olvasmányok") hatásáról árulkodik.

A Julia címszereplője a korabeli divatos társaság hölgyek típusát testesíti meg, aki egyúttal ideálja is annak a bájosan naiv gyermeknek, Caroline Vernonnak, aki ebben az előkelő környezetben tűnik fel először, majd a második kisregény központi figurájává lép elő. A teatralitástól és melodramatikus hajlamaitól szabadulni képtelen operaénekesnő-édesanya és Northangerland gróf szerelmének törvénytelen gyümölcse ekkor már bakfissá serdült. A még ártatlan gyermekként megismert szereplő hamarosan a női csábítás teljes fegyvertárával felszerelkezve Zamorna herceg – Angria uralkodója – pártfogoltjaként éli meg élet első nagy szerelmét. A környezetének hatására formálódó, az ármánytól s a színészkedéstől sem idegenkedő Caroline azonban kellően naiv még ahhoz, hogy áldozatául essék a bizarr kapcsolatnak.

A kötet két történetet tartalmaz. A rövidebb Juliát és hosszabb, címadó Caroline Vernont. Mindkettő Angriában játszódik, Charlotte és Branwell kitalált világában, mely nagyon hajaz a valóságra, mégis nagyobb szabadságot engedve meg maguknak. A másik két kötetet (A Stancliffe-fogadó, ill. Mina Laury) már régen olvastam, és be kell valljam, nem nagyon emlékszem belőlük sokmindenre. Így félvakon vágtam bele az olvasásba, amitől már az első pillanatban visszahőköltem.

Angria térképe
Forrás: Wikipedia

A Julia kifejezetten nem tetszett. Az egész kusza, nem tudtam sokszor kiről is van szó. Innen mellőzték a Mina Lauryban található név és helyszínsegédletet, és mivel sajnos az említett kötet nem volt kéznél olvasáskor, így csak találgatni tudtam a rokoni viszonyokat. A témák is ugrálnak, mintha az írónő nem is tudná, miről szeretne írni. De tényleg nem is tudja, mert ezt az elején ki is jelenti. Beszél a területek közti háborúról, ahol igazából csak ágyúszóval üzengetnek egymásnak az ellenséges felek, a metodista vallásról, amit vakbuzgó szereplőkön keresztül mutat be, illetve a nőkről, amit alapjáraton vártam volna a cím miatt. Julia alig szerepel a regényben, mindenki más többször. Lady Vernon krikatúrája nemének, hisztis, makacs, hősszerelmes kurtizán. A hölgyek és urak kiábrándítók, mintsem szerethetők. Bár ismernem kéne mindegyiket, de sokszor az egy embert több néven való nevezés is benehezített. A története statikus, nem halad előre, hisz csak beszélnek a semmiről, aminek még összefüggése sincsen. Epizodikus szenvedés. Alig vártam, hogy végezzek vele.

A Caroline Vernontól vártam a megváltást, bár nem fűztem hozzá nagy reményeket előtte való olvasmányból kiindulva. Szerencsémre ez már könnyebben csúszott és még élveztem is. Alaphelyzetünk, hogy Caroline Vernon élete felett apja és sógora szeretnének dönteni. Törvénytelen gyerekként kevesebb joggal rendelkezik, de édesapja el akarja szakítani az anyjától, mert az rossz hatással van rá. Megadna neki mindent, hiszen eddig elhanyagolta. Gyámjaként sógora is ugyanannyi beleszólással rendelkezik. Rokonszenves figura, aki látszólag Caroline érdekét tartja szem előtt. Egyszerű, inkább gazdaságra, mint birtokra hasonlító helyen él, és megfontolt fickó szerepet játszik. Caroline szimpatikus volt az elején, de már akkor is nagy volt benne a potenciál, hogy olyanná váljon, mint az anyja. Ezek a félelmek sajnos beigazolódtak, ekkor már én is képen akartam volna törölni. Nem csak őt, hanem Zamornát is, úgy istenesen.

A borítója határozottan jobban tetszik, mint a története. Evvel viszont teljesen elolvastam a Charlotte Brontë életmű magyarul megjelent darabjait. Illetve láthattam, hogy milyen próbálkozásokat tett az írónő, mielőtt megírta volna a nagy műveit. De ennyi, és nem több.

Forrás: Pinterest

Mindeme negatív hangvétel után pár idézettel zárnék, amelyek azért megcsillogtatják az írónő tehetségét.

„Létezik a világon, Olvasó, egyfajt különleges öröm, melyet akkor érez az ember, amikor leül és íráshoz lát anélkül, hogy témája lenne.”

~~~

„A politizáló nők talán egy kissé túlságosan is vérszomjasak.”

~~~

„– A férfiak ízlése igencsak különböző – folytatta. – És ez leginkább akkor mutatkozik meg, ha szépségről kell véleményt alkotnunk. Ami engem illet, azt mondhatom, nincs itt egyetlen igazán szép nő sem. Persze akad néhány szemrevaló teremtés a társaságban, de számomra egyikük sem a tökély megtestesítője.”

~~~

„– Úgy látszik, a tehetség, hogy valaki természeténél sokkal gyorsabban képes meghallani valamit nemcsak az indiánok kiváltsága – állapította meg.

– Mint ahogy csípős nyelvvel és pletykálkodó hajlammal sem kizárólag az idős hölgyek rendelkeznek – vágott vissza a gentleman.”

~~~

„Minő áldás reánk nézve, hogy nem láthatunk bele mások szívébe, még a hozzánk közel álló barátaink gondolataiba sem, mint ahogy egy régi mondás tartja: boldogok az együgyűek…”

~~~

„Azok az emberek, akik visszavonultan s elzártan nevelkedtek gyermekként, nem egykönnyen illeszkednek be a társasági életbe: miután úgy vélik, különbek a többieknél, s más fából faragták őket, már azzal is csalódást okoznának másoknak, ha akár csak célzásokat tennének valódi természetükre, s őszintén feltárnák, mit is éreznek egy bálteremben véletlenszerűen összegyűlt kompánia láttán.”