„Drága Nővérem...” | Emma Tennant – Betekintő #26

Gyerekként egy fehér írólapra vezettem a kívánságlistás köteteimet, amelynek elmaradhatatlan darabjai voltak Jane Austen regényeinek folytatásai. Élénken él az emlékezetemben a kép, hogy Jane Gillespie és Emma Tennant eléggé bebetonozták magukat rajta, hiszen az általuk írt köteteket már akkor sem lehetett kapni. Ám a sors kegyes volt hozzám, mert tizenévek múlva mindkét könyvet a gyűjteményemben tudhatom. A Hívatlan vendégek után nem voltak nagy elvárásaim az Elinor és Marianne-nel kapcsolatban, és épp ezért esett kellemesebben, bár a levélregényformátumtól kissé tartottam.

Eredeti megjelenés éve: 1996
Magyar megjelenés éve: 2005
Palatinus Kiadó
levélregény, történelmi fikció
három csillag

…és boldogan éltek, míg meg nem haltak – gondolhatná a Nyájas Olvasó, miután elolvasta Jane Austen: Értelem és érzelem című regényét. Igen, így van ez a regényekben, sőt néha még az életben is. Csakhogy kortársunk, Emma Tennant angol írónő a múltat fürkésző szemével belelát Jane Austen gondolataiba, és tovább szövi a Dashwood kisasszonyok – illetve immár Mrs. Elinor Ferrars és húga, Mrs. Marianne Brandon – történetét. Bizony egyiküknek sem jutott olyan békés, nyugodt, csendes vidéki élet, amilyenről leánykorukban ábrándoztak, s amilyet meg is érdemeltek volna sok hányattatásuk után. Ahogyan Jane Austen első ízben formába öntötte a Dashwood-nővérek kalandjait – Elinor és Marianne címen, levelek alakjában –, ugyanúgy folytatja Emma Tennant: a szereplők leveleiben az 1812-es esztendő alig több mint két hónapja során sorsok írnak le száznyolcvan fokos fordulatot, kalandok kelnek és halnak el, tragédiák árnyalják, tragikomikus epizódok teszik mozgalmassá, románcok színesítik a testvérek és a körülöttük kavargó szereplők – a derék Brandon ezredes, a jámbor Edward, a csalárd Willoughby, a bohókás Sir John Middleton, s a galád Ferrars család – mindennapjait, köréjük pedig holdudvarként új szereplőket idéz a színre az írónő. Jane Austen alighanem elégedett bólintással nyugtázná kései utóda erőfeszítéseit, és maga is gyengéd, ámbár kissé gunyoros mosollyal szemlélné, hogyan alakul az általa megálmodott szereplők további sorsa.

 

Nem egy világmegváltó kötet, nem is mondanám a legjobb folytatásnak sem, mégis örültem, hogy olvashattam. Jó volt újra időt tölteni az Értelem és érzelem szereplőivel. A levél formátum miatt nem tűnt ki, hogy annyiban mások lennének a karakterek, hiszen ez a keret teljesen mást enged meg. A levélváltás sűrűsége és a feladó-címzett párosok vezetik a cselekményt, nekem mégis a fontoskodó üzenetek tetszettek a leginkább. A hézagok miatt sokat kellett magamnak is összeraknom, de szerettem ezt a játékot.

Történetünk…

a két idősebb Dashwood nővér révbe érése után veszi fel a fonalat. Elinor férjével még az anyósánál lakik, de már zajlanak az előkészületek a parókia elfoglalásával kapcsolatban. A mama azonban eléggé hárpia egy nőszemély, és az sem segíti a helyzetüket, hogy a kisebbik fia elveszítette a családi vagyont. Mindeközben Marianne csodás kastélyában éli az életét, férje azonban sokszor van távol ügyintézés címszó alatt, amit elég nehezen él meg. Egy ismerős feltűnése azonban felborzolja a kedélyeket.

 

A regény középpontjában a házasságok válsága áll. Mindegyik főszereplőnk küzd a boldogító igen után, amelyet a kor levélváltási sebessége is elősegít. Nehezen élték meg, ha nem lehettek egy helyen, és még a legkitartóbbakat is próbára teszi. A despota Mrs. Ferrars sem segít, hiszen Edwardot eléggé a markában tartja. Anyuci pici fiának feleségeként fel kell kötnie a kötényét Elinornak, bár őt nem féltem tőle. Marianne viszont sokkal szabadabb és szenvedélyesebb élethez szokott, mint amit Brandon ezredestől megkap. A férfi sokat okítja és biztonságot nyújt neki, de nem látja be, hogy a felesége másra is vágyik. Emellett még a hormonok is megborítják Marianne ítélőképességét, amit törődéssel lehet a leginkább orvosolni.

Forrás: Pinterest

Ugyan keveset szerepel, de nálam Brandon ezredes lett a kötet legkedvesebb karaktere. Nem, nem azért, mert Alan Rickmanként él a fejemben, hiszen azt az adaptációt láttam későbben. Sokkal inkább az értékei és a gondolkodásmódja miatt. Egy igazi gáláns lovag, aki a legjobbat akarja a feleségének még úgy is, hogy átengedi egy teljesen más férfinak. Az a levél volt a legelgondolkodtatóbb.

 

Ha Austen, akkor nem maradhatnak ki a komikus karakterek a folytatásokból sem. Jót derültem a pletykák terjedési útvonalán, amelynek irányításáért Mrs. Jennings és lánya feleltek. Mellettük még Mrs. Percy Roberts ügybuzgóságán mosolyogtam, aki a helyi egyházközösség képviseletében bombázza leveleivel Elinort.

 

Végül pedig szeretném kiemelni a könyvben található illusztrációkat, amik teljesen megleptek. Egyáltalán nem számítottam az egyes házak rajzaira. Ugyan nem mindegyik helyszínt jelenítik meg, amit egy kicsit sajnálok, de így is segített a helyszínek elképzelésében, hiszen a levelekben nemigen vannak tájleírások, hacsaknem a cselekményt szolgálják.

 

Összességében

Csak akkor ad ez a könyv, ha elengeded az elvárásaidat, és sodródsz a levelek közt. Az én lelkemnek jól esett ismételten a Dashwood nővérekről olvasni, hiszen velük csak egy folytatás jelent meg magyarul. A levélregény formátum szerintem jó választás volt, mert ezzel elengedte az írónő a görcsös Austen-másolást, és sokkal inkább a szereplők fejébe kellett belemásznia, akikről meg egy könyvnyi anyag állt rendelkezésére. Brandon ezredes pedig továbbra is egy gentleman.