Alix E. Harrow a
hangulatteremtéshez ért a leginkább. Már a Tízezer ajtónak is inkább ez az
aspektusa kapott el, mint a cselekménye vagy a karakterei, és A Starling-háznál
sem volt ez másképpen. Sajnos azonban ez itt most nem bizonyult elégnek ahhoz,
hogy végig zónában tartson. Ugyan a nyomozás izgalmas volt, de a szereplők és a
döntéseik zavartak.
 |
| Eredeti megjelenés éve: 2023 Magyar megjelenés éve: 2024 Agave Könyvek Kiadó dark fantasy három csillag |
Néha egy olyan házról álmodom, amit még soha nem láttam…
Opalról sok mindent el
lehet mondani – árván maradt, kibukott a középiskolából, főállásban űzi a
cinizmust, részmunkaidőben pénztáros –, de az számára a legfontosabb, hogy jobb
életet teremtsen az öccsének, Jaspernek. Egy olyat, ami mindkettejüket
kijuttatja Edenből. Ez a Kentucky államban található kisváros két dologról
híres: a balszerencséjéről és E. Starlingról, Az Alvidék tizenkilencedik
századi írójáról, akinek több mint száz éve nyoma veszett.
A remeteként élt író semmi
mást nem hagyott maga után, csak baljós pletykákat és az otthonát. Mindenki úgy
gondolja, legjobb tudomást sem venni a hátborzongató házról és annak
emberkerülő örököséről, Arthurról. Vagy majdnem mindenki.
Félnem kellene, de
álmomban nem tétovázom.
Opal gyerekkora óta Az
Alvidék megszállottja. Amikor esélye nyílik belépni a Starling-házba – és pénzt
szerezni az öccse jövőjének megalapozásához –, nem tud ellenállni a
kísértésnek.
Ám gonosz erők egyre
mélyebbre ásnak a Starling-ház eltemetett titkaiban, és Arthur rémálmai
túlságosan valóságossá válnak. Miközben Eden a saját szellemei között
fulladozik, Opal rádöbben arra, hogy végre talán lesz oka a városban maradni.
Álmomban otthon vagyok.
És most harcolnia kell.
Üdv a Starling-házban:
belépés csak saját felelősségre.
Sokan úgy népszerűsítették
A Starling-házat, mint olyan regényt, ami a Gallant szeretett volna lenni.
Elemeiben látom a hasonlóságot, mint az átokverte ház, a másvilágra nyíló
portál és a borongós hangulat, viszont nekem nem nyújtott sokkal jobb élményt.
Ugyan kidolgozottságban messze lekörözi, de cserébe helyenként több okom volt a
morgolódásra.
Történetünk…
Opalról szól, aki
édesanyja halála után egyedül neveli az öccsét az amerikai vidék
kilátástalanságában. Egyedül egy gyerekkori mesekönyve jelenti neki a kiutat,
amelynek szerzője pont a városuk lakója volt. A háza azonban egy kísértetjárta
hely, amelynek a legendáiról sem szívesen beszélnek. Egy nap azonban
kapcsolatba kerül a jelenlegi lakóval, Arthurral, aki jólfizető takarító állást
ajánl fel neki. Az ott töltött idő alatt fokozatosan tárul fel Opal számára a
ház titka, amelyre más is roppant kíváncsi. Vajon sikerül kordában tartani a
gonoszt?
A regény egyik erőssége a
kreatív megvalósítása. A dolgok hangsúlyozásához a dőlt betűt preferálta az
írónő, amelynek gyakorisága csak az utólagos belelapozás alkalmával tűnt fel. Ezen
kívül előszeretettel használ lábjegyzeteket, amelyek nagyon jól működtek,
hiszen mélyítették a megértés szintjét. Emellett nekem nagyon tetszett a
negyedik fejezetben található fiktív Wikipedia oldal is, mert ezzel is a való
világhoz közelíti az eseményeket.
 |
| Forrás: Pinterest |
Előzetesen a cím nagyon
egytucat érzést keltett, ám idővel bebizonyosodik, hogy tényleg ez volt a
legtökéletesebb választás. Maga a ház minden élő és élettelen részével együtt a
könyv főszereplője, aki mágnesként vonzza az általa kiválasztott embereket. Már
az agresszív kapu tőrbe csalja őket, hogy aztán folyamatos törődésre
kárhoztassa őket.
Az elbeszélőnek két karaktert
is kapunk, akik közül egyikük sem nyert meg magának. De alapvetően sem tudok
olyasvalakit említeni, aki szimpatikusnak találtam volna. Opalnak nagyon hamar
kellett felnőnie, így az egész életét öccse sorsának jobbátételére fordítja.
Mindebbe azonban eléggé belesavanyodik, és csak monetáris érdekek hajtják. Vele
sorsközöségben van Arthur, aki a világ megvédését tartja a vállán. Akár lehetne
őt sötét és szexi palinak is mondani, amelyet egy idő után Opal is észrevesz.
Nekem azonban ez a hirtelen lobbant szerelem nem tűnt megalapozottnak, így én
ezt egyszerűen kihagytam volna.
A regény nagyon lassan
építkezik. Porszemenként hinti el a nyomozáshoz szükséges információkat, de
emellett nagyon sokáig nem történik semmi. Látjuk, ahogy Opal rendszeresen
takarít a Starling-házban, amely minden realitásával együtt végtelenbe
húzódott. A kötet második fele azonban már eseménydúsabb, mivel azonban nem
szerettem a karaktereket, nekem már mindegy volt. A tetőpont sem hozott lázba,
és a lezáráként kapott „Hét évvel később” fejezetet pedig egyenesen
feleslegesnek tartottam.
Összességében
Borongós hangulata önmagában
tetszett, de pechemre kaptam hozzá két unszimpatikus szemszögkaraktert, akik a
lassú építkezés utáni részeket sem tudták jobbá tenni. A nyomozás valamint a
titokzatos ház érdekes volt, illetve a megvalósítás kreativitását is értékeltem,
de úgy tűnik, hogy Harrow nem lesz a kedvenc szerzőm.
„Azt hiszem, az álmok olyanok, mint a kóbor macskák, akik végül odébbállnak, ha nem etetem őket tovább.”
~~~
„Megállapítom, hogy igazam volt: az álmok tényleg olyanok, mint a kóbor macskák. Ha nem kapnak enni, lesoványodnak, kiokosodnak, és élesebb lesz a karmuk, s olyankor ugranak az ember nyakába, amikor csöppet sem számít rá.”
~~~
„Mert kérni annyi, mint abban reménykedni, hogy valaki eleget tesz a kérésnek, és nagyon fáj, amikor senki sem vállalkozik erre.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése