Bár már előre éreztem, hogy vékony jégen fog táncolni az Egyik átkozott dolog a másik után, a Semmi lány reménnyel töltött el, hogy Jodi Taylor mégis nekem való szerző. A St. Mary-krónikák időutazós alapkoncepciója is adta magát, hogy jó legyen, de sajnos nagyon hamar rá kellett jönnöm, hogy nagyon nem rezonálok a kötettel. Éppen emiatt az első rész után nem is tervezem folytatni ezt a sorozatot.
Eredeti megjelenés éve: 2013 Magyar megjelenés éve: 2017 Metropolis Media sci-fi két csillag |
A St. Mary Történettudományi Kutatóintézet ártatlannak tűnő, ódon homlokzata mögött a megszokottól igencsak eltérő tudományos tevékenység folyik. A történész munkatársak fizikai valójukban látogatnak el a szakma érdeklődésére leginkább számot tartó korszakokba és helyszínekre, hogy később az ő szemtanúként szerzett, első kézből származó tapasztalataik alapján lehessen a legfontosabb történelmi eseményekről szóló leírásokat kiigazítani. Bár ők ezt nem tekintik időutazásnak, úgy pattognak ide-oda híres dátumok – példának okáért a peterloo-i vérfürdő, a westminsteri apátság alapjainak lerakása és a Somme-offenzíva – között, mint a gumilabda,
időközben szakadatlanul hódolva kedvenc ténykedéseiknek, nevezetesen a
megfigyelésnek, a dokumentálásnak, a mértéktelen teaivásnak és a halál torkából
való megmenekülésnek. A ritka szünetekben a környék lakóiban iparkodnak – az
intézetben sűrűn bekövetkező robbanások miatt inkább kevesebb, mint több
sikerrel – megszilárdítani az elképzelést, miszerint csupán ártalmatlan, különc
tudósok tanyáznak a szomszédságukban.
A történelemért, a csokoládéért,
no meg – brit lévén – a testet-lelket felfrissítő esőért bevallottan bolonduló
Jodi Taylor lendületes humorral átszőtt, egy szempillantás alatt népszerűvé
vált történelmi SF-regényfolyamának első kötetében szívből szerethető vagy
gyűlölhető, vérbő karakterekkel ismerkedhetünk meg, akik úgy kalauzolnak át
minket a feszített tempójú cselekményen, hogy a könyv végén már nyúlnánk a
sorozat következő kötetéért, amiből ma már 15 folytatás jelent meg.
A cím tökéletesen tükrözi
azt, hogy miről is van itt szó: egy sor egymás mögé pakolt, szerencsétlenebbnél
szerencsétlenebb kimenetelű eseményről, amelyek nagy időtávot ölelnek fel.
Állandóan csak rohan, nem ad mélységet a jeleneteknek, amely olyan hatást
keltett bennem, mintha nem is lenne az írónak fontos, hogy ezekről beszámoljon,
így én miért is érdeklődjek irántuk. Emellett egy ponton pedig konkrétan ki is
hagyják az olvasót a lényegből, mert a beszélgetésekből mindenki mindenttudónak
tűnik, én meg kamillázhattam, hogy most meg már megint miről maradtam le.