Teljesen elvesztem, mintha
egy szőnyeget húztak volna ki alólam. Pedig októberben nagyon jól haladtam, de
aztán novemberben csak a túlélésre játszottam. Leginkább csak magam után futok,
és pihenés hiányában enerváltnak is érzem magam. Nálam az adventi kalendárium
az év végi szabadsághoz történő centivágást is jelenti, addig pedig veszek egy
nagy levegőt, hátha kitart addig. De nem minden pillanata volt ennyire
gondterhes.
Amennyire szeretem
Alessandro Baricco írásmódját, néha nagyon is túlzásba tudja vinni a
kísérletezést, amelynek a City az áldozatául esett. A kötet kuszaságát már a
prológusa predesztinálta, és utána sem állt meg a kalandozásban. Helyenként
azért megcsillant a zsenialitása, de szerintem nem ártott volna a történetnek
egy újragondolás és egy drasztikus szerkesztői kéz.
 |
| Eredeti megjelenés éve: 1999 Magyar megjelenés éve: 2006 Helikon Kiadó három csillag |
A Selyem, a Novecento, a
Tengeróceán, a Vértelenül és a Harag-várak után végre Baricco 1999-es
elbeszélésfüzére is olvasható magyarul. Gould, a tizenhárom éves zseni
képzeletbeli barátainak, egy óriásnak és egy némának szövi történeteit egy
bokszolóról, Shatzy Shell, harmincas éveiben járó nevelőnője pedig hatéves kora
óta veszi magnóra vadnyugati történeteit. A két ember különös kapcsolata meséik
laza szövedékén keresztül bontakozik ki a szerzőtől szokatlan terjedelmű, de
változatlanul magával ragadó műben.
Aleassandro Baricco
munkássága az esszékben gyökerezik, amely ebben a lazán összefűzött kötetben is
megmutatkozik. Míg a Barbárokban vagy A Játékban már egyáltalán nem törődik
azzal, hogy összefüggő gondolatokat tárjon elénk, itt még azért próbálja az
eseményeket egy ívre felfűzni, de a sok oldalág miatt elég könnyen szem elől
tévesztjük a fő csapásirányt. Emellett pedig a végtelenségig bővíti a
történetet, amelynek nem ártott volna egy kicsi koncentráltság.
A könyv három fő vonalon
halad. Az egyik egy zseni kisfiú és az új házvezető/nevelőnőjének életét
mutatja be. Ha választani kell, akkor ez a legdominánsabb része, és ebbe
ágyazódik bele a másik kettő. Gouldnál nagyon hamar kiderült, hogy jó
képességekkel rendelkezik, így fiatalon már az egyetemi katedrán találja magát.
Mindez azonban azt vonja maga után, hogy egyáltalán nem volt gyerekkora, és
sosem élt igazán. Édesapjával is telefonon tartja a kapcsolatot, édesanyjával pedig
már egyáltalán nem beszél. Mindez elég nagy súlyt helyez a vállára és
magányában gyakran magába fordul.
A második egység egy
magnóra felvett western történet, amely Shatzy képzeletének szüleménye. Az
egész kötet során ezeket a betéteket élveztem a legjobban, és nagyon szívesen
olvastam volna különálló könyvként. Így viszont csak rövid, de annál ütősebb
szösszeneteket kapunk, ahol csak úgy kapkodják elő a pisztolyokat. A harmadik
rész pedig egy kitalált boxoló sikertörténete, ahol ugyan a mérkőzések
közvetítésébe való átmenetek érdekesre sikeredtek, de az epilógus kivételével
nemigazán kötött le.
 |
| Forrás: Pinterest |
A legnagyobb problémám az
volt vele, hogy felesleges dolgokról lamentál és mindezt nagyon hosszan teszi,
így elveszik benne a lényeg. Erre helyenként a központozás hiányából fakadó
végtelenségbe nyúló mondatok csak egy lapáttal rátesznek, amely ugyan a
hevességet is érzékeltetik, de mire a mondanivaló végére értem, nem tudtam, honnan
indultunk.
Ez tipikusan az a
történet, ami a végére kristályosodik ki. Ugyan részleteiben túlzó volt, de a
lezárás felé haladva egyre több dologra jöttem rá – bár ha a köteten lett volna
fülszöveg, akkor az egy s mást elspoilerezett volna. Az biztos, hogy nem ez
lesz a kedvencem az írótól, de nagyon szívesen megnéznék belőle egy filmet,
mert jól állna neki az adaptáció.
Összességében
Ez az író talán leginkább
csapongó története, ahol három szálat is követünk, de emellett rengetegszer
megáll lényegtelen dolgokról is elmélkedni. Nekem a western részek tetszettek a
leginkább, abból szívesen olvasnék akár egy különálló regényt is. Sajnos
azonban ezen kívül eléggé nagyítóval kellett keresni a mondanivalót, amelyet
elég mélyen eltemetett a kötetben, bár a végére szerencsére mégis
kikristályosodik.
„Hogy a semmit meg tudja festeni, rá kellett előbb találnia. Monet valami ennél is többet tett: létrehozta azt.”
~~~
„Monet-nak szüksége volt a semmire, mégpedig azért, hogy festészete, tárgy hiányában, szabadon le tudja festeni saját magát. Éppen ellenkezőleg azzal, mint amit egy naiv befogadás sugallhatna, a Tavirózsák nem tavirózsákat ábrázol, hanem a tekintetet, amely őket nézi. Tulajdonképpen egy meghatározott érzékelőrendszer lenyomata az. Hogy egészen pontosan fejezzem ki magam: egy szédítően rendhagyó érzékelőrendszeré.”
~~~
„Az emberek azt hiszik, hogy egy csodagyerek nehézségei abból a nyomásból erednek, mellyel a körülötte lévők nehezednek rá, azokból az embertelen elvárásokból, melyekkel megterhelik. Csak mese ez. Az igazi probléma benne magában rejlik, a többieknek ehhez semmi közi. Az igazi probléma, az maga a tehetség. A tehetség egy megbolondult sejthez hasonlít, mely hipertrofikus módon, és teljesen feleslegesen, nagyra nőtt. Olyan, mintha egy bowlingpályát építenének bent a lakásodban. Mindent szétrombolnak, meglehet, talán még szép is, esetleg idővel bowlingozni is megtanulsz, a világ legnagyobb bowlingjátékosa leszel, de az otthonodat hogy a fenébe hozod utána rendbe, hogy tudnád megmenteni ettől az egésztől, (…).”
~~~
„Furcsa zajok hallatszottak, zajok, melyek nappal nem hallatszanak. Mint dologmorzsák, amik lemaradtak, és most igyekeznek utolérni a világot, hogy aztán pontosan érkezzenek meg hajnalban, a naprendszer zajainak méhébe.”
~~~
„– Kiasszony, emlékeztetni szeretném, hogy az a kisfiú egy zseni, nem pedig egy…
– Ki az isten mondta?, megtudhatnám, ki mondta ezt?, megtudhatnám, hogy van ez, hogy egyszer csak valamennyien úgy döntöttek, hogy egy olyan kisfiú, mint ő, zseni, egy kisfiú, aki még életében semmi mást nem látott, mint azokat az átkozott tantermeiket meg az oda vezető utakat, zseni, aki alvás közben bepisil, és ha az utcán megkérdezik tőle, hány óra, megijed, és évek óta nem látta az anyját, és az apját péntekenként, a telefonban hallja, és soha nem lesz képes rá, hogy egy lány közelébe menjen, még ha könyörögnének is neki, na minderre hány pontot ad? Képzelem, hogy a zsenik idevágó osztályozása szerint őrületes pontszámot ad neki, csak kár, hogy nem dadog is, mert az majdhogynem megközelíthetetlenné tenné…”
~~~
„(…) amikor fiatal vagy, a fájdalom, ami ér, olyan, mintha valami lövés talált volna el… maga a vég; úgy érzed, mintha mindennek vége lenne… a fájdalom olyan, mint egy lövés, a levegőbe röpülsz; olyan mint egy kisülés… úgy érzed, semmi megoldás nincs, mintha jóvátehetetlen, végleges dolog történt volna… arról van szó, hogy nem számítasz rá, ez az egész dolognak a lényege, hogy amikor fiatal vagy, nem számítasz a fájdalomra, de az rajtad üt, és az elképedés az, ami csőbe húzza az embert, az elképedés. Az elképedés, érted?
– Igen.
– Amikor öreg az ember… szóval, amikor megöregszik… nincs már többé az az elképedés, már nem tud meglepetésként érni… érezni érzed, azt igen, de csak a fáradtság az, a fáradtság, ami a már meglévő fáradtsághoz hozzáadódik, többé semmi sem robban, érted?, csak olyan, mintha még néhány kilóval több nehezedne a válladra… mintha járás közben a cipőd egyre jobban teleszívná magát, sárral, és egyre nehezebbé válna. Egy ponton megállsz, és ott vége van. De nem repülsz a levegőbe, mint amikor fiatal voltál, már nem az a valami ott.”
Baráth Katalin
munkásságával először akkor találkoztam, mikoris éppen az Ambrózy báró eseteihez hasonló regények után keresgéltem. Mivel azonban a Dávid Veron első
részét a GABOs újrakiadáig szinte lehetetlen volt beszerezni, így a
lelkesedésem hamar derékba tört még úgy is, hogy egy alkalommal az Agave
standjánál lévő dobozból előbányásztam a harmadik és negyedik kötetet. Ezután
viszont történt egy Aki gróf úr akar lenni, aki a Tulipános Fanfan pitchével, a
Bridgerton hangulatú borítójával, és a Jane Austenos nyitányú fülszövegével
kilóra megvett, és a regénytől ugyan inkább egy romantikával fűszerezett
történelmi krimit kaptam, öröm volt a részleteiben elveszni.
 |
| Eredeti megjelenés éve: 2023 GABO Kiadó alternatív történelem, krimi, történelmi romantikus négy csillag |
Mialatt Angliában Jane
Austen a legújabb regényét körmöli, addig Magyarországon egy balsorsú
grófkisasszonyt csak a házasság menthet ki szorult helyzetéből.
Ám a kisasszony legalább
olyan makrancos, mint amilyen ágrólszakadt.
A szomszéd kastély urának
jobbkezét, egy fortélyos, közrendű férfit szintén csak a házasság segítheti
hozzá, hogy följebb kapaszkodjon a ranglétrán.
Ám a férfi legalább olyan
csapodár, mint amilyen becsvágyó.
Ők ketten talán
megakadályozhatják a merényletet, amely végveszélybe sodorná az országot. Nincs
visszaút: együtt kell menekülniük kémek, titkos társaságok és egyéb ármányok –
no meg az esküvő fenyegetése elől.
Baráth Katalin nyolcadik
regényében kaland, intrika és csipkelődő főhősök várnak minden olvasót, aki
szívesen elmerülne egy színes és derűs történelmi mesében.
Szerintem révbe ért az
írónő, mármint ami a kiadóválasztást illeti, amit a kötetmigráció is igazol.
Mind történelmi, mind romantikus, mind krimi fronton megvan a GABOnál az az
olvasói bázis, akiknek kezébe én magam is nagy lelkesedéssel nyomnám eme regényt.
Emellett pedig már nagyon látszik a szerzőn, hogy gyakorlott tollforgató, így
dinamikusságban sincsen hiány, valamint az események is finoman illeszkednek
bele a történelmi kor szövetébe.
Anasztázia Romanovot, mint
a korosztályomból oly sokan, a róla készült mese által ismertem meg, azóta
pedig csak még inkább el kezdtem érdeklődni az orosz kultúra és történelem iránt.
Így került hozzám Colin Falconer Anasztázia című regénye, amit viszont már A
korona című sorozat Ipatyev-ház epizódjának hatására kezdtem el. Mind a könyv,
mind a sorozat az ottani eseményekkel kezd, és azon a téren jól kiegészítették
egymást, de sajnos a kötet nagy része inkább a személyes drámákkal foglalkozik,
ami miatt csalódnom kellett benne.
 |
| Eredeti megjelenés éve: 2002 Magyar megjelenés éve: 2014 IPC-Mirror Könyvek történelmi romantikus három csillag |
Sanghaj, 1921.
Az amerikai újságíró,
Michael Sheridan beugrik a Huangpu folyóba, hogy kimentsen egy fehérorosz
menekült lányt, akivel Sanghaj egyik lokáljában ismerkedett meg. Anasztázia
Romanov rendkívüli módon emlékeztet az azonos nevet viselő nagyhercegnőre,
akiről azt rebesgetik, hogy túlélte, amikor a bolsevik forradalmárok brutális
kegyetlenséggel meggyilkolták a családját. Az orosz cár legkisebb lányának
sorsa a korszak egyik legtöbbször emlegetett rejtélyévé vált. Michael
Anasztáziája azonban amnéziában szenved, és csak élete legutóbbi egy-két évére
képes visszaemlékezni.
A lány múltját és személyazonosságát
övező rejtély kibogozása Sanghaj utcáiról a húszas évek Berlinjébe és
Londonjába, a bolsevik Oroszországból a Wall Street-i tőzsdekrach előtt álló
New Yorkba sodorja el Michaelt és Anasztáziát. Michael az egyetlen férfi, aki
úgy segít Anasztáziának, hogy semmit sem kér cserébe – de vajon a lány le tud-e
mondani az igaz szerelem kedvéért a lehetőségről, hogy hercegnő legyen?
„Némelyik férfi nem
szerelmes lesz, hanem egyszerűen elvész. Én is abban a pillanatban elvesztem,
amikor azon az estén megpillantottam a lokálban Anasztázia Romanovot…”
A nemzetközi hírű
bestseller író, Colin Falconer gyilkosságról és árulásról, királyi botrányról
és pénzügyi fondorlatról szövi a húszas évek viharos és romantikus évtizedén
átívelő meséjét – és a valaha elbeszélt szerelmi történetek egyik
legremekebbjét tárja elénk.
Bárcsak több történelmet
és kevesebb drámát tartalmazott volna a regény, mert akkor sokkal jobb lehetett
volna. Bár biztos van, akinek így is tetszik, de engem kifejezetten idegesített
a szereplők közti végeláthatatlan huza-vona. Érződik a regényen a kutatómunka,
és a valós események előterében lévő történések nekem is jobban tetszettek, de
sajnos nem ezek vannak többségben.
Bár már előre éreztem, hogy vékony jégen fog táncolni az Egyik átkozott dolog a másik után, a Semmi lány reménnyel töltött el, hogy Jodi Taylor mégis nekem való szerző. A St. Mary-krónikák időutazós alapkoncepciója is adta magát, hogy jó legyen, de sajnos nagyon hamar rá kellett jönnöm, hogy nagyon nem rezonálok a kötettel. Éppen emiatt az első rész után nem is tervezem folytatni ezt a sorozatot.
 |
| Eredeti megjelenés éve: 2013 Magyar megjelenés éve: 2017 Metropolis Media sci-fi két csillag |
A St. Mary Történettudományi Kutatóintézet ártatlannak tűnő, ódon homlokzata mögött a megszokottól igencsak eltérő tudományos tevékenység folyik. A történész munkatársak fizikai valójukban látogatnak el a szakma érdeklődésére leginkább számot tartó korszakokba és helyszínekre, hogy később az ő szemtanúként szerzett, első kézből származó tapasztalataik alapján lehessen a legfontosabb történelmi eseményekről szóló leírásokat kiigazítani. Bár ők ezt nem tekintik időutazásnak, úgy pattognak ide-oda híres dátumok – példának okáért a peterloo-i vérfürdő, a westminsteri apátság alapjainak lerakása és a Somme-offenzíva – között, mint a gumilabda,
időközben szakadatlanul hódolva kedvenc ténykedéseiknek, nevezetesen a
megfigyelésnek, a dokumentálásnak, a mértéktelen teaivásnak és a halál torkából
való megmenekülésnek. A ritka szünetekben a környék lakóiban iparkodnak – az
intézetben sűrűn bekövetkező robbanások miatt inkább kevesebb, mint több
sikerrel – megszilárdítani az elképzelést, miszerint csupán ártalmatlan, különc
tudósok tanyáznak a szomszédságukban.
A történelemért, a csokoládéért,
no meg – brit lévén – a testet-lelket felfrissítő esőért bevallottan bolonduló
Jodi Taylor lendületes humorral átszőtt, egy szempillantás alatt népszerűvé
vált történelmi SF-regényfolyamának első kötetében szívből szerethető vagy
gyűlölhető, vérbő karakterekkel ismerkedhetünk meg, akik úgy kalauzolnak át
minket a feszített tempójú cselekményen, hogy a könyv végén már nyúlnánk a
sorozat következő kötetéért, amiből ma már 15 folytatás jelent meg.
A cím tökéletesen tükrözi
azt, hogy miről is van itt szó: egy sor egymás mögé pakolt, szerencsétlenebbnél
szerencsétlenebb kimenetelű eseményről, amelyek nagy időtávot ölelnek fel.
Állandóan csak rohan, nem ad mélységet a jeleneteknek, amely olyan hatást
keltett bennem, mintha nem is lenne az írónak fontos, hogy ezekről beszámoljon,
így én miért is érdeklődjek irántuk. Emellett egy ponton pedig konkrétan ki is
hagyják az olvasót a lényegből, mert a beszélgetésekből mindenki mindenttudónak
tűnik, én meg kamillázhattam, hogy most meg már megint miről maradtam le.