Az észak-európai irodalom
nehezen jut el hozzám, mert ha komorságra vágyom, akkor inkább a szláv világhoz
nyúlok. Linn Skåber kötetei azonban megvalósításuk miatt keltették fel az
érdeklődésemet, ugyanis fiktív monológokban mutat be az adott életkorra
jellemző helyzeteket passzoló illusztrációkkal kiegészítve. Teljesen véletlen
elsőként a felnőttekkel foglalkozó a Ma négykézláb akarok járni című könyv
került a kezembe, aminek nem feltétlen én vagyok a célcsoportja, viszont
hasznos betekintést nyújtott a gyerekkorunk óta hatalmas titoknak számító
időszakba.
 |
| Eredeti megjelenés éve: 2020 Magyar megjelenés éve: 2021 Scolar Kiadó novella, lélektani négy csillag |
„Szóval azt hitted, hogy
már felnőtt vagy? Adj nekem pár percet, és elbeszélgethetünk róla.”
Felnőttnek lenni azt
jelenti, hogy mentesülünk a fiatalkori káosztól, és megállunk a saját lábunkon.
De vajon tudjuk-e, kik vagyunk valójában, és sikerül-e megőriznünk az élet
iránti örömünket és kíváncsiságunkat?
Linn Skaber saját és mások
élményeit használta fel arra, hogy fiktív monológokat, rövid történeteket
írjon, amelyekben az élet e jelentős szakaszáról próbál mondani valamit.
Ír ráncokról és
edzéshisztériáról, magányról, szenvedélyről és vágyról, nagy és kis gondokról,
megszakadó kapcsolatokról, egymásra találásról, szerelemről és illatokról,
amelyeket sohasem felejtünk. A Szívem egy bezárt bódé című kötethez hasonlóan e
szövegek is könnyű tollal íródtak, ugyanakkor a már ismert Skaber-stílushoz
híven árad belőlük a komolyság.
Az elején nagyon megviselt,
nem is tudtam egyszerre sokat olvasni belőle, és ez a nyomasztó érzés végig
elkísért. Bizonyos szituációkat még ugyan tapasztalat hiányában nem értettem,
de mindvégig sajnáltam szereplőket. Nagyon ritkán volt szó boldog sorsról, de
ha mégis jó véget ért valami, akkor az oda vezető út volt rögös. Pont mint a
való élet. A mondanivalókat a csodaszép illusztrációk pedig csak még inkább megerősítették.
Leginkább a váratlan, és a
végén sokkoló monológokat szerettem. A világ legromantikusabb filmje egy
ideális szerelmet mutat be, de az utolsó bekezdése egy hatalmas pofont kever le.
Szintén gyomrost adott a Talán tavasszal visszajövök, amely az emberek romboló
erejére hívja fel a figyelmet. Az Egyszerűbb élet és nehezebb órák ezektől
eltérően sokkal nyugodtabb, mégis nagyon szerettem, hogy megszemélyesíti az
Öregséget és a Fiatalságot, evvel teljesen megidézve a bennem élő nagymamát. A
nyitó monológ, a Férfit szülni is tetszett, hogy a felnőtt, önmagát megvalósítani
akaró, önálló férfiút édesanyja vigyázó szeme mindig figyeli.
A legtöbb történet diszfunkcionális
kapcsolatokról szól, ahol gyakori téma a válás. A családok nem őszinték
egymáshoz, pedig a házasságban legtöbbször kettőn áll a vásár. Van, hogy mind
az elhagyó, mind az elhagyott fél szemszögét is megismerhettük, és arra jöttem
rá, hogy az elidegenedés legfőbb oka, hogy nem beszélik meg azt, hogy ki mit
keres egy kapcsolatban. Feltűnnek a válásuk után magukat bombázónak tartó
hölgyek, akik szánalmasan fiatal fiúkák után futkosnak. A másik oldalról
anyámasszonykatonákat látunk, holott vissza lehet fordítani, hogy ne csak a
férfi szenvedjen. Felnőttként maga a pártalálás sem megy könnyen, kezdve az
alacsony önértékelésű hímegyedekkel, de a magas elvárásokkal rendelkező és
emellett figyelmetlen hölgyemények is állandóan panaszkodnak, pedig a
lehetőségek kiszúrják a szemüket. Női témákaént előkerül még a gyermektelenség,
valamint a 21. században is kiszolgáló személyzetként tekintett gyengébbik nem.
Egy ponton megjelenik a gyereknevelés is, szintén egy válás tükrében, mert az
anyának nem tetszenek az apa módszerei, holott a gyermek boldok.
 |
| Illusztrációk a könyvből |
Érdekes volt megfigyelni a
szereplők által végzett kísérleteket. A láthatatlan emberek életükkel senkit
sem zavarnak, és csak bolondsággal lehet onnan kitűnni, de 50 felett már ha
valaki eredeti gondolatokkal rendelkezik, különcnek bélyegezik. A boltok
sokmindent tudnának mesélni, valamint a nemlétező telefonközpontok is, hiszen
számos kínos beszélgetésnek lesznek tanúi, mikoris régi ismerősök szeretnék
felvenni egymás életében a fonalat, de inkább csak formalitásnak tűnik az
egész.
Azt hittem, hogy a
felszínesség nagyobb szerepet fog kapni, főleg hogy az elején egy komplett
monológ ennek volt szánva, de végül meglepett, hogy a felnőtteket ez már
mennyire nem foglalkoztatja. Ugyan a kondizás utáni hihetetlen vágyat rendesen
kifigurázza, de sokkal inkább az öregségen van itt is a hangsúly. Nyomasztó
volt, hogy a nők mennyire hajszolják a vékonyságot, ezzel mímelve a
fiatalságot. Megjelennek még az élet lenyomatát képező ráncok és a lakások
tipikus illata is, de foglalkozik még a halállal is, ami viszont szerintem az
Időskori monológokban jobban központi szerepet fog játszani.
„A felnőtt férfira vigyázó anya kellemetlen, olyan, mint a tarkóját fújó szél. Az anyákat erről lehet megismerni.”
~~~
„A név senkire nem hoz szégyent, de sokakat elleplez.”
~~~
„Azt hiszem, nem kedvelem őt, illetve tudom is. Nem szeretem. Nyugtalanná tesz. Legyengít, megfertőz. Lassan olyanná válok, mint ő. Észreveszem. Percről percre, méterről méterre jobban hasonlítok rá. Kezdünk eggyé válni, ő és én. Kezdi teljesen átvenni felettem az uralmat. Kezd kitölteni engem. A neve Öregség, és azt akarom, hogy elengedje a karomat.
Öregség szinte mindig ideges, fél mindentől. Fél attól, hogy elesik, fél a gyaloglástól, fél, hogy megtámadják, fél a félelemtől, de most mindezt a félelmet egyetlen projektbe ültette: halálosan fél, hogy nem érjük el a 20-as buszt. Hét perc múlva jön, talán csak hárompercnyire vagyunk, és öt perc múlva érkezik a követ kező, mégis fél, nem tudja, miért, egyszerűen fél, és ezt feszélyezettség nélkül, lelkifurdalás nélkül rám is átragasztja.”
~~~
„Jó érzés, hogy a hétköznapokon is lehet kedvesnek lenni, és jó érzés, hogy az emberek értékelik ezt.”
 |
| Illusztrációk a könyvből |
„Lehet szeretni vagy nem szeretni, de egy macskát észrevesz az ember.”
~~~
„SENKI sem béna az ágyban. Szinkronúszásban senki sem lehet egyedül béna!”
~~~
„A ráncaim: a lélek naplója. Az élet tükre. A szívdobogás átirata.”
~~~
„Egy filmben szerepel. Jobb is lehetne, mint a filmen, csak egy állati pocsék forgatókönyvet írt.”
~~~
„Azt hiszi, hogy az arca zárva van, pedig nem. Az arca nyttott könyv, és az együtt töltött időnk minden pillanatában tudok olvasni belőle, ha alkalmam van rá, mindennap, akár van kedvem, akár nincs.”
~~~
„Undorodom a vékony, behízelgő Álszentségtől, mert szinte mindig azok fogják szorosan az Álszentség karját, mintha a legjobb barátuk lenne, akiket a legkevésbé érdekel, hogy mások hogyan érzik magukat a bulin, büszkén sétálnak vele az utcán, és szórakoznak vele egy kanapén hétköznap, vagy nevetgélnek vele egy bulin a sarokba húzódva, miközben tettetett szemérmességgel, érzékenységgel és félénkséggel a szájuk elé tartják a kezüket (ha lehet, olyankor, amikor a buli valamelyik meghívottjának gyengeségeit és hiányosságait nevetik ki, de egy „jaj”-jal zárják le, nehogy valaki átlásson rajtuk, hogy mennyire egyszerűek, gonoszok és együgyűek).”
~~~
„Remélem, az én bőröndöm még soká érkezik, hogy tovább tartson, mire ráébredek, hogy már nem megyek haza senkihez, hogy nincs ott már senki, hogy itt a futószalag mellett is ugyanannyira otthon vagyok. Mint másutt. Az egész világban.”
~~~
„Idegen városban, Rómában vagy Stockholmban, vagy Budapesten érzem magam a legmagányosabbnak, ahol senki sem köszön, és senki sem ismer. Csak statiszta vagyok valakinek az életében, valakinek a családi életében […].”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése