Versenyfutás az idővel | Ruta Sepetys

Mi már egy olyan generáció vagyunk, akik nem éltek át háborút. Az évezredes konfliktuskezelési mód szópárbajokká és eljárásokká alakult át. Biztonságos gyerekkorunk viszont megköveteli, hogy ismerjük a múltat, és tanuljunk belőle. Ruta Sepetys Tengerbe veszett könnyek című regénye ebben nyújt segítséget, amely az általam oly nagyon szeretett Árnyalatnyi reményhez hasonlóan a második világháború hátországába kalauzol el minket. Megrázó, könnyfakasztó történet, amely valós eseményeken alapul. És ez a legmegdöbbentőbb.

Magyar megjelenés éve: 2016
Maxim Könyvkiadó
történelmi, ifjúsági
négy csillag

A ​háború a végéhez közeledik Kelet-Poroszországban. Több ezer kétségbeesett menekült igyekszik a szabadság felé. Viszik magukkal a szenvedés és megpróbáltatás terhét, remélve, hogy egy jobb élet vár rájuk. De vannak páran, akik rejtegetnek valamit…

Három élet, három sors keresztezi egymást: Joanáé, a szép és segítőkész litván nővéré, aki súlyos bűntudattal küzd; Floriané, a titokzatos fiatalemberé, aki mindenáron szeretné eltitkolni valódi kilétét, és Emiliáé, a várandós lengyel lányé. Egyetlen közös van bennük: menekülniük kell. Joana, Florian és Emilia úti célja a kikötő, ahol a Wilhelm Gustloff hajóra akarnak feljutni, amely civileket és sebesült katonákat menekít a front elől. A biztonság felé megtett minden lépéssel egyre erősebbek, bátrabbak és egyre jobban bíznak egymásban. A szerelem, az összetartozás és az emberség érzéseibe kapaszkodnak. De ezzel együtt egyre sebezhetőbbé is válnak.

Már úgy tűnik, hogy közel járnak a szabadsághoz, amikor megtörténik a tragédia. Nem számít sem nemzetiségi hovatartozás, sem kultúra, sem rang; a fedélzeten lévő mind a tízezer embernek – felnőtteknek, gyerekeknek – ugyanazért kell harcolni: a túlélésért.

Esett a hó, még a szobámban is. A könyvet olvasva teljesen azt éreztem, mintha én is a mínusz tíz fokban figyelném az eseményeket. Látnám a meneküléstől koszos és kétségbeesett embereket, a halottakat az út szélén, és a gyerekeket. Azt a rengeteg gyereket, akik igazából nem tehetnek az égvilágon semmiről se, mégis ők bűnhődnek a legtöbbet. És ez fájt.

Történetünket négy szereplő szemszögén keresztül ismerhetjük meg. Az egyes fejezeteik rövidek, legtöbbször kétoldalasak, így csak nehezen alakult ki nálam kötődés irántuk. Az elején idegenkedtem mindenkitől, hiszen nem ismertem őket, és az írónő se tett nagyon arról, hogy mélyebben megismerjem őket. Szépen lassan bontotta ki a szálakat, és végig hagyott szürke foltokat az egyes karakterek életével kapcsolatban. Bizonytalanságban ringtam, pont miként a menekülők. A gyors váltások viszont megengedhették azt is, hogy mindenhol ott legyünk, és semmiről se maradjunk le.

Állandó rettegés és félelem lengi át a lapokat, így az olvasónak sincs nyugta tőle. Nem tudhattam tudhattam, mikor érkeznek meg a ruszkik, akik már ostrom alá vették Kelet-Poroszországot. Csak előre láttam, pont mint a menekülők. Célként a kitelepítésre szánt hajó lebegett előttem. Ha azt elérik, már nem lesz gond. Ha már ott lesznek, megvédik őket. Reménykedtem. De kegyetlenségből és igazságtalanságból nincs hiány.

Forrás: Pinterest

A vezér.

Joannában azt tiszteltem, hogy képes megmaradni embernek. Segít a sebesülteken, hiszen ez a hivatása. Litván menekültként több esélye van a túlélésre, hiszen várják Németországban. Kis csoportját azonban sosem hagyja el. Jó vezető, aki emellett alázatos is. Ugyan nyomja teher a vállát, de ilyen időben kinek nem.

A rohamosztagos.

Florian a legtitokzatosabb, sokáig csak felvillanó képeket ismerünk meg a múltjából. Az azért érezhető, hogy vaj van a füle mögött, de ettől függetlenül nem rossz ember. Csak rossz embereknek szolgált. Ő a csapat tűzereje, a férfi, akinek már csak a jelenléte is biztonságot ad.

A megtört láncszem.

Emilia élte át a legtöbb kegyetlenséget a második világháború alatt. A lengyel származású lányt édesapja elküldi a porosz rokonokhoz, ahol biztonságban lesz, nem számolva azzal, hogy Németország egyszer elesik. Sokáig égtelenül naivnak gondoltam, utána viszont csak sajnáltam a lányt. Lélekben ő a legerősebb mind közül. Nem egy ilyen sors létezhetett, abban biztos vagyok.

A flúgos.

Az elbeszélők közül Alfred volt a legfurcsább. Matrózként szolgál az egyik menekítőhajón, és fontosnak gondolja magát, de nagyon nem az. Egész nap csak kerüli a munkát, és önkényesen talál magának elfoglaltságot. Szerelmének ír leveleket, amiben tudósítást ad a hajó helyzetéről, ezeket azonban sosem küldi el. Hogyan is tudná, hiszen harci helyzet van. Fontoskodásával legtöbbször csak idegesített.

Forrás: Pinterest

A négy főszereplő után szeretnék megemlíteni még pár, számomra kedves karaktert. Összességében a regény nem dolgozik sok karakterrel, mert legtöbbször csak szemléljük a névtelen tömeget. Szerettem Ingridet, a jóhiszemű vak lányt, akinek a megérzései életeket mentettek. Szerettem a cipészt, aki mindig pozitívan állt hozzá a helyzethez, hisz a munkáját a háború alatt is művelhette. Szerettem Klaust, a nyusziszorongató kisfiút, aki ugyan nem beszél sokat, de végigél velük mindent. Szerettem a katonát, aki kék sálat adott egy vak kislánynak.

Sírhatnékom van a bejegyzés megírása közben. Elszorul a szívem a sorsokat olvasva, amely valós eseményeken alapul. Nem titok, hogy Wilhelm Gustloffot elsüllyesztették az oroszok. Ezrek vesztek oda a túlzsúfolt hajóról. Néhány szerencsés élte túl, de őket is traumatizálták az események.

Végére szeretném még megjegyezni, hogy ugyan az Árnyalatnyi reménnyel nem alkotnak egy sorozatot, mégis van bennük kapcsolódási pont. Erről már régebb óta tudok, de el is felejtkeztem róla. Egyszer azonban feltűnt Lina neve, és a táskában lévő rajz is értelmet kapott.

„Hősnek lenni azt jelenti, hogy nehéz választásokat kell tennünk
és áldozatokat kell hoznunk.”