Amennyire lassan indul a
nyár, a végjátékban annyira felpörgött. Az első két hónapot végigdolgoztam,
mert az egyik kollégámat kellett helyettesítenem, és azt hittem, hogy már sosem
lesz augusztus. Korábban mindig június végével szoktunk nyári szabadságra
menni, de így nagyon hosszúra nyúlt az első félév. Éppen ezért nagyon ránk fért
az egyhetes balatoni pihenés. De előtte még megjártam Düsseldorfot is.
Nem minden történetnek
kell folytatás, hiszen önmagában is kerek egészet alkot. Jodi Taylor azonban
mindenképp szeretett volna még időt tölteni a Semmi lány című regényének
karaktereivel, és megírta a Nem semmi lányt. Vagy csak egyszerűen nem tudta a
St. Mary-krónikák mellett elképzelni, hogy egy kötetben le lehet zárni valamit.
Viszont ezzel nem biztos, hogy jót tett a Semmi lánnyal, legalábbis nálam
lefelé mozdította az élményt.
 |
| Eredeti megjelenés éve: 2017 Magyar megjelenés éve: 2021 Metropolis Media mágiukus realizmus, romantikus kettő csillag |
A semmi lány felnőtt…
A Frogmorton farmon a
megszokott módon zajlik az élet – ami azt jelenti, hogy az események rég
túllépték a „különc” szintet, és most nyílegyenesen vágtáznak a „teljesen
bizarr” felé.
Jenny ismét azért küzd,
hogy a Russell Checklanddel kötött házassága viharos tengerén hánykolódva
valahogy a felszínen maradjon. De szerencsére nincs egyedül, mert ott vannak
neki a patagóniai rohamcsirkék; Jack, a szomorú szamár; és Mrs. Crisp titokzatos
barátja.
Tehát semmi újdonság…
leszámítva egy titokzatos alakot, aki újra és újra felbukkan a ház körül, és
akire Jenny azt mondaná, hogy nem más, mint az unokatestvére, a gonosz
Christopher, ha nem tudná, hogy ez lehetetlen. Akkor látta utoljára a férfit,
amikor Russell kihajította a házból, és nem lehet olyan ostoba, hogy
visszatérjen, és újra megpróbálkozzon valamivel… vagy igen?
Mind kedvességben, mind az
események mögötti rejtély szálban elmarad az első résztől. A mindennapokról
szóló része is inkább kínos, mint bájos, az izgalom pedig elég későn jött,
valamint haloványan dereng. Ez annak is köszönhető, hogy elpoénkodja és
összecsapja az amúgy komoly témát, ezáltal nem is zárja le rendesen. Pedig a
Semmi lány igazán ütősre sikeredett, de itt inkább egy kifilézett regényt
kapunk.
John Scalzi a
keményvonalas sci-fit egy kicsit pihentetve könnyedebb vizekre evezett, merthogy
a világ szörnyűségeit humorral lehet csak átvészelni. A Kaidzsú Állatvédő Társasággal elvoltam, az Állati gonoszt viszont egyenesen imádtam, így
nem volt kérdés, hogy a lazán egymáshoz kapcsolódó trilógia harmadik részét is
el kell olvasnom. Előzetesen nagyon tetszett a Csak a hold az égen felvetése,
de sajnos nem tudtam vele zöldágra vergődni.
 |
| Eredeti megjelenés éve: 2025 Magyar megjelenés éve: 2025 Agave Könyvek Kiadó sci-fi három csillag |
A HOLD SAJTTÁ VÁLTOZOTT.
AZ EMBERISÉGNEK PEDIG EZT
MOST FEL KÉNE DOLGOZNIA.
Egyeseknek ez lehetőség.
Mások kénytelenek megkérdőjelezni a hitüket: Istenben, a tudományban,
mindenben. Megint mások megpróbálják irányban tartani a világot az abszurditás
és a kiszámíthatatlanság ellenére. És van az a sok milliárd ember, akik az égre
nézve azon töprengenek, vajon hogyan történhetett valamivel, ami mindig is ott
volt, valami tökéletesen lehetetlen.
Asztronauták és
milliárdosok, humoristák és bankvezérek, professzorok és elnökök, serdülők és
halálos betegek egy teljes holdhónap során mindannyian megkapják a saját
pillanataikat a holdfényben. Hogy megrémüljenek, hogy tervezzenek, hogy
imádkozzanak és csodáljanak, hogy nevessenek és gyászoljanak. Mindent ebben a
kaleidoszkópszerű regényben, ami elrepít mindenhová, ahová várnánk, és sok olyan
helyre, ahová nem is gondolnánk.
John Scalzi legújabb
regénye vad, holdkóros álmodozás a szerzőre jellemző képtelen humorral. Repülj
velünk a holdrakétán!
A kötet sokkal inkább egy
novellafüzér, mint tényleges regény, éppen ezért egyszerre nem tudtam egy-két
fejezetnél többet olvasni belőle. Megviselt az állandó változás és érzelmileg
is távol maradtam a történettől, mert nem kötődtem egyik szereplőhöz sem. Ugyan
a hold egyfajta főszereplőnek is tekinthető, de inkább egyfajta átfogó
bonyodalomként jelenik meg, amely mindenki feje felett ott lebeg.
Nick és Charlie a
Heartstopper ikonikus párosa, akik a képregények lapjain már közel kerültek
hozzám. A pályafutásukat azonban sokkal hamarabb megkezdték, ugyanis mellékszereplőként
már Alice Oseman Solitaire – Pasziánsz című regényében is felbukkannak. Ehhez a
könyvhöz két kiegészítő kötet is készült, amelyek közül a Nick és Charlie üt el
leginkább a jól ismert sorozattól. De a felszín mögé tekintve már én is sokkal
megértőbb vagyok vele.
 |
| Eredeti megjelenés éve: 2015 Magyar megjelenés éve: 2023 Könyvmolyképző Kiadó romantikus három csillag |
A hiánytól jobban szeret a
szív, igaz?
Mindenki tudja, hogy Nick
és Charlie a tökéletes pár, és elválaszthatatlanok. De Nick most egyetemre
megy, Charlie pedig végzősként a suliban marad. Ahogy közeledik a búcsú ideje,
mindkét fiúban felmerül a kérdés: vajon elég erős a szerelmük ahhoz, hogy
túléljék a különválást? Elvégre az első szerelem ritkán tart örökké…
Ez egy hat fejezetből álló
kisregény, amelyben felválta kapunk részeket Nick és Charlie szemszögéből.
Számomra Nick továbbra is megmaradt, mint egy nagy és ölelni való plüssmedve,
aki roppant lelkes attól, hogy egyetemre mehet. Mindezt mindenki tudtára is
adja, és ugyan néha sok, de az izgatottsága teljesen megérthető, hiszen egy új
élethelyzetbe fog kerülni, és az ezzel járó feszültséget így vezeti le. Egyedül
a durcázásával nem tudtam egyetérteni, de ezzel is igazából csak emberibbé
vált, hiszen mindenki hibázik.
Charlien már sokkal inkább
bosszankodtam, aki egy igazi drámakirálynőként viselkedik. Teljesen
feleslegesen problémázik olyan dolgokon, amiket meg lehetne beszélni, de nem,
neki ezt a Tumblr-ön kell kibeszélnie vadidegen emberekkel. Ezek főként a
távkapcsolati nehézségekben merülnek ki, de Charlie önbizalomhiánya abban is
megmutatkozik, hogy tehernek gondolja magát a mentális problémáival. Olyan
érzésem volt, hogy hiába játszódik időben a Heartstopper után, mégis
ugyanazokkal a problémákkal foglalkozik, amiket ott már sokkal jobban megoldott.
Ez is azt mutatja, hogy mennyit is fejlődött a szerző.
Mörk Leonóra regényeihez
kutatva számos elfeledett női sorsra bukkant, amelyet most a Saját utakon című
könyvében foglal össze. Már A papagájos ablak során megállapíthattam, hogy
számomra jobban fekszenek a fikciótól mentes művei, és így volt ezzel a
kötettel is. Bár egy ponton túl már nem voltak annyira maradandók a bemutatott
hölgyek, de belesimultak és kiegészítették a felépített komplex képet.
 |
| Eredeti megjelenés éve: 2024 Jaffa Kiadó nonfiction négy csillag |
Lánynak születtek, de meg sem fordult a fejükben, hogy emiatt be kellene érniük a fiúkénál szűkebbre szabott lehetőségekkel. Ha kellett, elfogadták, hogy csak függöny mögé rejtve vehetnek részt az egyetemi előadásokon, hogy kigúnyolják őket a férfiak, hogy álruhába kell bújniuk, hogy megállás nélkül gyereket várnak, mégsem tévesztették szem elől a céljukat. Nem mindig jártak sikerrel, de soha nem adták fel. Tanítottak, írtak, festettek, muzsikáltak, gyógyítottak, dolgoztak. Valóban a saját útjukon jártak, rendíthetetlenül és bocsánatkérés nélkül.
A kötet lapjain tizenöt nő
portréja bontakozik ki, az 1500-as évek elejétől az 1800-as évek közepéig.
Olyan személyiségeké, mint Katharina von Bora, Luther felesége és a reformáció
legtehetségesebb topmenedzsere; Anna Maria van Schurmann, a 17. századi Európa
legokosabb asszonya; Maria Sibylla Merian, a rovartan tudományának megalapozója
és lélegzetelállító illusztrációk alkotója; Johanna Schopenhauer, az első sikeres
hivatásos írónő; a nőként született, de férfiként meghalt James Barry, a
világtörténelem legelső transznemű orvosa,; vagy épp a rézrozsdazöld festéket
termelő montpellier-i nők, akik a 18. században felszámolták a két nem fizetése
közötti bérszakadékot.
Mörk Leonóra a tőle
megszokott módon most is fordulatos kultúrtörténeti utazásra hív, ám ezúttal
kitalált alakok helyett valós múltbeli személyiségekkel.
Tizenöt hölgy sorsába
kapunk betekintést, de már a kötet hossza is indikálja azt, hogy a legtöbb
esetben csak a felszínt fogjuk kapargatni. Ez azonban lendületet adhat további
elmélyülésre, amely szerintem az írónő célja is volt. Azt viszont azért
sajnálom, hogy helyenként tényleg alig foglalkozunk a női alakokkal, hanem
sokkal inkább a körítésre fókuszálunk.
P. Djèlí Clark A 015-ös villamos kísértetével hívta fel magára a figyelmemet, amely egy alternatív történelmi
Egyiptomban játszódó, steampunk elemekkel ellátott fantasy kisregény. Mivel
engem leginkább a kitalált világa vonzott, így izgatottan vártam, hogy egy
teljes regényt kapjunk belőle. A Dzsinnek urában viszont sajnos csalódnom
kellett.
 |
| Eredeti megjelenés éve: 2021 Magyar megjelenés éve: 2022 Főnix Könyvműhely történelmi fantasy, steampunk három csillag |
1912., Kairó: Bár Fatma el-Sha’arawi a legfiatalabb nő Egyiptom Alkímia, Bűbáj és Természetfeletti Valóság Minisztériumánál, már egyáltalán nem számít zöldfülűnek, főleg miután az előző nyáron megakadályozta az univerzum pusztulását. Így amikor valaki lemészárolja az Al-Dzsáhiz Tetsvériséget, azt a misztikus társaságot, amely a történelem egyik leghíresebb személyiségének tiszteletére alakult, Fatma ügynököt bízzák meg a nyomozással.
Ötven évvel korábban
al-Dzsáhiz megváltoztatta az egész világot azzal, hogy visszahozta a
dzsinneket, és velük együtt a mágiát is a hétköznapokba, amikor áttörte a
világok közti fátylat, majd nyomtalanul eltűnt. A gyilkos azt állítja magáról,
hogy ő al-Dzsáhiz, és visszatért, hogy megbosszulja a modern világban
tapasztalható társadalmi egyenlőtlenséget, és felemelje az elnyomottakat.
Veszélyes mágikus képességeivel maga mellé állítja a város szegényebb rétegeit,
és idővel már nemcsak Egyiptom nyugalmát veszélyezteti, hanem a világbékét is.
Minisztériumi kollégáival
és egy régi ismerőssel az oldalán Fatma ügynök nekiáll, hogy megfejtse az
imposztor rejtélyét, és visszaállítsa a rendet – ám számolnia kell azzal a
lehetőséggel is, hogy a különös, maszkos alak esetleg az, akinek hirdeti magát…
Az írónak egyértelműen a
rövidpróza az erőssége, amelyet egy regény, két kisregény és két novella után
már teljes magabiztossággal állíthatok. Sokkal jobban ért a rövid szövegek
dinamikai felépítéséhez, amely a Dzsinnek ura első fejezetében is pontosan
megmutatkozott. Hatásos nyitányt ad és még az elbeszélője is szimpatikus,
viszont teljesen elüt a kötet többi részétől. Olyan érzésem volt, mintha egy
különálló novellát olvasnék, hiszen volt eleje, közepe és vége. Rendesen
sokkolt a szektás élve elégetés, és megadta a kezdőlöketet, de ez a lufi elég
hamar kidurrant.