A vendég fel-alá téblábolt az
étteremben. Maga sem tudta, hogy mit keres.
- Egy disztópiát kérek – bökte
ki az első eszébe ötlő szót kellő sznobizmussal, majd kényelembe helyezte magát
az egyik fotelben, és várt.
Valahogy én is hasonló
fenntartásokkal kezelem a borús jövőképet elénk festő könyveket. Nem elég, hogy
a saját korunk problémáival kell foglalkoznunk, még gondolkodjunk el a jövő
ezer lehetőségéről is? Bár nekem is van egy harmadik világháborús ötletem, mely
még az első fellángolás fázisban található, mégis elszörnyülködök a háború
gondolatától.
Mai könyvem a Majd lesz újra
nyár Meg Rosofftól, akinek nevét mindig rosszul hangsúlyozom, egy variációt
mutat be ebből a jövőképből, mégpedig egy tizenöt éves gyerek szemével.
„Elizabeth a nevem, de senki
sem szólít így. Mikor megszülettem, és az apám rám nézett, biztos arra gondolt,
hogy olyan méltóságteljes, szomorú képem van, mint egy középkori királynőnek
vagy egy halottnak. Később kiderült, hogy átlagos vagyok, nincs bennem semmi
különös. Még az életem is tök átlagos volt eddig. Ez egy Daisy élete, nem egy
Elizabethé.”
„Azon a nyáron, amikor elmentem
Angliába az unokatestvéreimhez, minden megváltozott. Valamennyire a háború
miatt is, hisz az állítólag nagyon sok mindent felborított, de mivel nem sokra
emlékszem a háború előtti életből, az nem is igazán fontos most ebben a
könyvben.”
„Leginkább Edmond miatt
változott meg minden körülöttem. Elmondom, mi történt. Itt és most – az én
könyvemben.”
A könyvvel való kapcsolatom
valahogy hasonlóképpen indult, mint a Zabhegyezővel: megláttam a sok pozitív
értékelést róla, hogy milyen jó könyv, ezért sürgető vágyat kezdtem érezni,
hogy kézbe vegyem, és végre elolvassam.
Daisyt mostohaanyja hatására
elküldik otthonról nagynénjéhez Angliába, ahol egy varázslatos vidékre csöppen.
Penn néni rengeteget dolgozik, ezért alig van otthon, de ez a házban lakó 4
gyereket egyáltalán nem zavarja. Osbert, Isaac, Edmond és Piper képesek saját
magukat ellátni, és már teljes mértékben hozzászoktak a felnőttmentes
életmódhoz. Ez egy kicsit felelőtlennek hangozhat, de a háború nem csak
materiális áldozatot kíván. Ezért sem áll be nagy változás, mikor az első
robbantgatások miatt lezárják a határokat, ami Oslóban marasztalja Penn nénit.
Daisy az együtt átélt kalandok
során beilleszkedik közéjük, igazi családtagként kezelik. De a kezdetleges
harmóniájukat megtöri a hozzájuk is eljutó háború. Zavargások országszerte,
ételadagok, gyógyszerhiány, járványhíresztelések mind-mind ahhoz vezettek, hogy
a felügyelet nélkül maradt társaságot elválasztották egymástól. Osbert munkát
kap, az ikreket és a lányokat pedig külön farmra szállítják. A sok
megpróbáltatás, éhezés, gyomorrontás, kimerülés, napokig tartó séta és hideg
után végül megtalálják azt, amire a legjobban vágytak: EGYMÁST. De ehhez véget
kell érnie a háborúnak.
~~~
A könyv befejezése után alig találtam szavakat a döbbenettel teli meghatottságtól. Egyszerre sokkolt és
szomorúsággal töltött el a helyzet, amiben játszódik a regény. A háború kemény
arca, embertelensége még a hátországban is, a nélkülözés és az élet apró örömei
közti ellentét. Egy nagyon vékony hajszál választott el attól, hogy
megríkasson. A kétségbeesett keresést még a legreménytelenebb helyzetben sem
adják fel. Nagyon erősnek kell ahhoz lenni, hogy ezt a megpróbáltatást kibírja
valaki.
És a Daisy megcsinálta, annak
ellenére, hogy New Yorkban töltötte eddigi életét, mégis alkalmazkodik a
helyzethez, és küzd, mintha a saját otthonáért, a saját testvéreiért csinálná
mindezt. Be kell vallanom, hogy a regény kezdetekor nem volt szimpatikus.
Lehet, hogy a regény negatív nyelvezete miatt. Zavart, hogy a dolgokat nem a jó
oldaláról szemléli. De aztán ahogy teltek-múltak a lapok, rájöttem: a Háború az
oka mindennek, hiszen sokkal borúsabb az általános hangulat is. Rendkívül
hűséges, végtelenül kitartó, nem adja fel és ezt nagyon tisztelem benne.
A család többi tagjáról is
szólnék néhány szót:
Osbert, a felelősségteljes
nagytestvér. Őt annyira nem ismerjük meg, de mindenképpen le a kalappal előtte,
hogy anyja elutazása után zokszó nélkül átvette a családfő szerepét.
Isaac és Edmond, az ikrek, akik
lehet, hogy külsőre hasonlítanak egymásra a szemszín kivételével, azonban
belsőjükben teljesen mások. Isaac csendes, visszahúzódó és jobban szeret az
állatokkal beszélgetni, mint az emberekkel. Mégis mindig mindenhol ott van, és
mint egy őrangyal vigyáz a többiekre.
Lassan azért kezdek rájönni, hogy sokszor azokra érdemes odafigyelni, akik nem járatják folyton a szájukat.
Edmondról viszont annál többet
tudunk meg, hiszen szerelmes lesz Daisybe, így sok időt töltenek együtt.
Kívülről próbál erősnek látszani, ám lelkileg nem bírja feldolgozni a sok
kegyetlenséget, ezért hasonló szótlanságba burkolózik, mint ikertestvére,
melyet egyedül Daisy tör meg.
Piper a kishúg. Az egész
könyvön keresztül úgy sajnáltam szegénykét. A maga kilenc évével végigélt egy
kemény háborút, ami miatt hamar fel kellett nőnie. Megérdemelt volna egy kicsit
több gyerekkort, ahol élvezni tudta volna a felhőtlenséget. Nagyon szerettem a talpraesettségét,
hogy a legszűkösebb időkben is feltalálta magát és szerzett ennivalót, míg
mások már minimum háromszor éhen haltak volna.
(…) ha legközelebb New Yorkban járok, elmegyek a régi iskolámba, és javasolni fogom, hogy a tömegkommunkiáció tantárgy helyett inkább legyen egy olyan, hogy „túlélés félholtan a vadonban, mikor nincs remény”.
Számomra a legdurvább részek a
halállal való találkozások voltak. Végigszaladt a hátamon a hideg, és
megfordult a gyomromban az ebédem a holttestek látványától, melyek ott lebegtek
lelki szemeim előtt. Nincsen belőlük sok, de hatásosan vannak elhelyezve.
Talán az egyetlen hibája
számomra a fordítás. Néhány helyen egy kicsit furcsa szófordulatokat használ,
mivel mindig az adott kor, adott hely köznyelvéből meríti tárházát. Ezért talán
teljesebb élményt nyújthat, ha az ember angolul olvassa el. Nem tudom, még nem
próbáltam ki.
Összességében
Tetszett a maga hibájával és néhol döcögős előadásmódjával együtt.
Elgondolkodtatott, és szörnyülködésre késztetett, hogy milyen egy igazi háborút
átélni, nem csak a könyvekből olvasni róla. Legjobban az fogott meg benne, hogy
maguk az emberek sem tudják, hogy miért tört ki. Ez arra utal, hogy a harcoknak
nincs értelmük, csak az emberek dobálóznak odafönn, mint játszótéri homokozóban
a durcás gyerekek. Csak itt a tét sokkal magasabb, a károk emberéletek, nem
egyszerű horzsolások és szembeeső homokszemcsék.
Hogy kinek ajánlom?
Ezt most nagyon nehéz lenne
megfogalmaznom, mivel magam sem tarozom a tipikus célközönségéhez.
Lelkes tizenéveseknek, akik még
nem találkoztak hasonlóan elgondolkodtató irodalommal, mely akár valósággá is
válhat, ha nem vigyázunk eléggé. Mindenképp megéri. Mivel nem hosszú, még annyi
időt sem vesz el az ember életéből.
Diszópiások előnyben, bár
szerintem nekik nem kell kétszer mondanom, hiszen ők már találkoztak hasonló
kaliberű történetekkel. Nekik azonban egy kicsit rövid lehet, de ne hagyjátok
ki.
Remélem kedvet kaptatok a könyv
elolvasásához. Vagy ha már elolvastátok, nyugodtan írjátok meg véleményeteket is.
Mára ennyi lettem volna.
Maradok nektek remélem még
sokáig,
Babó Buca
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése