Gombakommunizmus | Kleinheincz Csilla

Kleinheincz Csilla a magyar fantasztikus irodalom egyik meghatározó alakja, aki a szerkesztői és fordítói munkája mellett – nem lehetünk elég hálásak a szövegeinek minősége miatt – önmaga is íróként tevékenykedik. Éppen emiatt már kerülgetem egy ideje – és nem csak a lila üstökét a könyves események alkalmával –, és végül az Alvilági szövedéket kerítettem először sorra, pedig az Ólomerdő már régebb óta a polcomon van. Témája miatt az utóbbi sokkal jobban is érdekelt, viszont egy személyes ajánlásnak és kölcsönadott példánynak nehezen tudok ellenállni.

 

Eredeti megjelenés éve: 2023
GABO Kiadó
fantasy
három csillag

Cseregő, a hagyományokat büszkén őrző hegyi falu és Kísértó, az iparosodásának köszönhetően egyre messzebbre terjeszkedő város között évszázadokra nyúlik vissza a szembenállás. Nemcsak szokásaik választják el őket egymástól, hanem Mikosz, a rettegve csodált isten is, aki hívei testében él, és akitől a falusiak mindenáron távol akarják tartani magukat. A közösségek békés távolságtartással élnek egymás mellett, ezt azonban egyre több feszültség fenyegeti.

Gerlére cseregői közösségében fényes jövő vár: az érzékeny, de robbanékony kertészlány hamarosan megörökli édesapjától a kertvezetői munkát és egybekel gyerekkori szerelmével. Miután azonban egy nap valami rettenetes történik vele a közeli erdőben, nem csak az ő élete fordul fel gyökerestül: olyan folyamat veszi kezdetét, amelynek során földalatti és emberfeletti erők lépnek működésbe, a tét pedig nem kisebb, mint a jelenleg ismert világ fennmaradása.

Kleinheincz Csilla, az Ólomerdő-trilógia szerzőjének régóta várt új regénye nagyszabású fantasy, amelyben az ember csak egy a természet élőlényei között, a merev gondolkodásmód visszafordíthatatlan károkat okoz, az együttélésért pedig korábban elképzelhetetlen árat kell fizetni.

 

Látom, hogy miért szeretik annyian, de én olvasás közben inkább mérges voltam. A feloldása ugyan tetszett, viszont be kellett látnom, hogy ez nem az én könyvem. Talán az sem segített rajta, hogy nem sokkal előtte kerítettem sort a Mítoszok korára, ahol jobban szerettem a világ fejlettségbéli különbségeinek ábrázolását. A megszállt testtől pedig instant Horgonyhely vibe-om volt, amely szintén nem segített neki, hiszen azt a könyv nagyon megviselt. Azt viszont ki kell emelnem, hogy Csilla írásmódja a kötet lassúsága ellenére tetszett.

 

Történetünk…

Gerléről szól, aki egy hagyományokat tisztelő faluban él. Nagy karrier és egy esküvő vár rá, azonban az erdőt járva egy szörnyű dolog teljesen felforgatja az életét. A megszokásokból kiszakadva igyekszik helyt állni, miközben próbálja megérteni a biztonságos burkon túl fekvő világot. A világ törvényei megkérdőjeleződni látszanak, és a természet is kimutatja a foga fehérjét.

 

Egyáltalán nem szerettem Gerlét, akit induláskor egy gyengekezű hősnőként ismerhettem meg. Naivitása ugyan a neveltetéséből fakad, de roppant idegesítő volt az, hogy mindenki sokkal határozottabb volt nála, akik pedig oda-vissza ráncigálják őt. Aztán egy ponton önjelölt messiássá válik, amivel viszont a ló túloldalára lendül át. Ugyan ezt a látomásokkal felvezeti, de az elveszettsége után elég furcsán jött ki mindez. A szereplők közül egyedül Fonászt bírtam, akivel Gerlének romantikus trope-okkal élve álkapcsolat alakul ki, bár azért a szikra megtalálható közöttük. Felelősségtudó, családcentrikus, védelmező és helyén van az esze. Vele szemben Dekró egy ütnivaló senkiházi.

 

Forrás: Pinterest

 

A könyv két különböző világot állít egymással szembe. Az egyikben a hagyománytisztelő, természetvédő és az újdonságtól félő falut látjuk, akik magukat fallal veszik körbe, amivel a gonosz külvilágot tartják kint, de nem veszik észre, hogy inkább magukat korlátozzák vele. Mivel magukat Tisztának mondják még a levegőben szálló portól is félnek, és a fertőzötteket azonnal kivetik magukból. Velük szemben a modern, iparosodott város és vidék áll, akiket ők ugyan egy bigott masszának látnak, de bőven árnyaltabb a helyzet. Ugyan szinte mindenkit megszállt az istenségük, a Mikosz, de a legtöbb ember élete során sosem dicsőül meg, csak a vakon vallásosak. Az átlagemberek leginkább csak a gyógyhatását élvezik. Tombol náluk a szocializmus, ezért sokkal inkább fontos náluk a közösségbe beleolvadás és a „mi”-tudat, mint az egyéni érvényesülés.

 

Nálam a vallásosság verte ki leginkább a biztosítékot, ami alapvetően is érzékenyen érint. A Tanács undorítóan jár el, hitalapot gyárt, hogy önmaga pozícióját megerősítse. Egy hitetlenek elnyomásának ismerős mintázata is feltűnik, ami szintén bicskanyitogató volt. Ugyan mindkét közösség magát tartja felsőbbrendűnek, de a városi bizonytalanságban jobban nő az agresszió. A természet központi eleme viszont tetszett a történetben. Érdekes volt látni a megszemélyesítését és a közbeavatkozását.

 

Összességében

Szépen megírt, lassú fantasy, de sajnos nem az én regényem. Sokat morogtam a szereplőkön és a helyzeteken. Nem szerettem Gerlét, mint főszereplőt. Ugyan a természettel való harmónia tanulsága szép gondolat, a vallási vonulata állandó forrongásban tartott. Az Ólomerdőre ettől függetlenül továbbra is kíváncsi vagyok.

 

„Néha elég, ha valami szép.”

~~~

„Mert nem olyanok voltunk, mint a bogarak, vagy a giliszták, vagy a mezei pockok: mert gondolkoztunk, és magunk képére akartuk formálni a világot, amelyet ez az elme már elrendezett. Kiveszett belőlünk az ösztön, hogy magunktól belesimuljunk a szövedékbe, és elszaporodva egyre jobban megbontottuk az élet egységét. Az Alvilág tudatát pedig éppen ez alkotta: az élet, a halállal táplált létezés; és mi, emberek, megzavartuk a töprengését.”

~~~

„Mikosznak vannak hívei, túszai, eltűrői és imádói, és megtanultam külön-külön bontani az istent az embertől.”

~~~

„Vajon ez annyit tett, hogy a gomba hallhatatlan? És amíg ő maga cserépvilágban örök, minek tűnhetünk számára mi, egymást váltó emberek?”

~~~

„A magányos ember, aki küzd a világ ellen, mindig elbukik.”