2016. április 23., szombat

Csak győzd elkapni Hápi grabancát! | Kristin Cashore

Kiskoromban nagyon szerettem volna különleges, átlagon felüli képességek birtokában lenni, mert az olyan emberekre felnéznek. Sok mindent megtehetnek, amiről csak álmodni tudtam, mint például a repülés, varázslás, szuper agymunka. Abba azonban nem gondoltam bele, hogy a hatalom meg is részegíthet, és emberek kárára is használhatják. Kristin Cashore Graceling trilógiájában is ilyen emberek állnak a középpontban, akik közül most Katsa kalandját követhetjük figyelemmel.

Első kiadás éve: 2010
Könyvmolyképző Kiadó
ifjúsági, high fantasy, kaland
három és fél csillag
Katsa garabonc egyike azoknak a ritka és fura szerzeteknek, akik különös képességgel születtek. Az ő rendkívüli tehetsége a küzdelemben, a halálosztásban mutatkozott meg; nyolc éves kora óta tudja, hogy akár puszta kézzel is képes embert ölni. A király unokahúgaként kiváltságos életet élhetne, de garabonciája miatt kénytelen a király erőszakos megbízásait teljesíteni.
Amikor találkozik a szintén garabonciás harcos Pongor herceggel, Katsa még nem sejti, hogy élete fordulóponthoz ért. Nem számít arra, hogy Pongor a barátja lesz. Nem számít arra, hogy megtudja az igazságot a saját garabonciájáról – a legkevésbé pedig arra, hogy egy távoli földön lappangó, rettenetes titok közelébe kerül…
A garabonc, ez a modern lányregény, újfajta módon mesél arról, hogyan válik egy kamaszlány minden szempontból önmaga urává, hogyan érik független és felelős nővé, miközben olyan lélegzetelállító szerelemről olvashatunk benne, amely kétségkívül felveszi a versenyt az Alkonyattal.

Kalandos történet, egész erős jellemfejlődéssel és egy olyan csavarral a végén, amit megkönnyeztem. Egy helyenként még masszásított világba utazhatunk el, melyben hét királyság található. Mindegyik királynak megvan a magához való esze, a maga erőssége. Randána (igen, ez a neve, magamban sokszor csak rusnyának, vagy csúnyának hívtam), Köztefölde uralkodójának ez Katsa, a harcos garabonc, aki igazságosztó kardjaként járja az országot. A büntetéseket azonban sokszor önös érdekek vezették, ezért is jött létre a Tanács, aminek feladata a tényleges elégtétel. Védelmezik a gyengéket és az ártatlanokat. Éppen egy ilyen kiküldetésen jár Katsa, ahol is egy megmagyarázhatatlan okokból fogva tartott öregembert kellett megszöktetnie, mikor összefut egy furcsa fiúval. A vén csont történetesen az egyik király apja, akit unokája égen-földön keresett. Katsa csatlakozik a nyomozáshoz, mert végre nem bábként kezeli saját magát. Bejárja Delefölde síkságát és Hegyvízfölde emelkedőit, hogy ráleljenek a felszín alatt megbúvó igazságra.

Tetszettek a garaboncok képességeinek ötlete, hogy nem korlátozódik le egyre, hanem igazán kiszínezi őket. Az átlagnál jobbak és ügyesebbek például a harcban, a pékmesterségben, a jóslatokban. Lehet ezekkel operálni, de úgy érzem, nem hozta ki belőle a maximumot, de ezt betudható a sorozatkezdésnek is. Valami megmagyarázhatatlan dolog hiányzott belőle.

Katsa karakterfejlődése vitte a hátán a történetet. Ahogy a magát bérencnek gondoló lányból egy érett, gondolkodó nő lett. Élveztem magával vívott belső harcait és önmaga megismerésének folyamatát. Nem az a brutális, öldöklős harcos, de megvan az a kiállása, amely félelmet kelt a környezetében. A különböző színű írisze ehhez még hozzátesz egy lapáttal, ami a garaboncok általános tulajdonsága. Nem az nőies típus, ezért tartja furcsának a férfiak közeledését. Az elején igazán értetlenül állt a szituáció előtt, de szépen lassan hozzászokott. A kötöttségek nagy ellenzője, a maga ura akar lenni, de ez lemondással is jár. Igazán érdekesnek találtam szitakötőből pillangóvá válását.

Pongor szeme és személye fogott még meg. A fura fiú, aki felé töretlen bizalommal fordul Katsa. Jó edzőtárs, megértő barát, kitartó útitárs, azonban az ő háza táján sincs minden rendben. Sokkal bonyolultabbnak gondoltam, mint amilyen, de így is szerethető volt. Nem egy álompasi kategória, de ilyen barátra mindig nagy szüksége van az embernek. Cukik voltak, mikor egymásba szerettek, ha ezzel nem mondok el újat.
Lekk egy üresfejű gonosz. Motiválásáról nem tudunk meg semmit se, csak annyit sejtünk, hogy mesteri meggyőző ereje lehet. Tőle több külsőséget vártam, ördögi kacajt vagy valami tényleg gonoszat. Belülről tényleg egy feslett, beteges férfi, de ez nem jött nekem át. Még egy műmájer modorú ficsúr is izgalmasabb lett volna. Ehelyett feltűnik kétszer 'oszt slussz'.

Mindenképpen pozitívuma, hogy nem elveszett hercegnő történet, hanem egy erős lány belső egyensúlynak megtalálásáról szól. A cselekmény sebessége változó, talán ezért tudtam közben nyugodt szívvel lerakni. Folytatni fogom, mert szeretném jobban megismerni a garaboncok világát és a szereplők további sorsát, de nem tudott teljesen meggyőzni.

Kinek ajánlanám?
Szeretik az utazós fantasykat, mert jut lovaglásból és menetelésből is bőven.
Ha egy karakter centrikus regényre vágysz. Inkább ez az erőssége, mint a környezet.

Ti olvastátok már?
Nektek hogy tetszett?

2 megjegyzés:

  1. Én Lekk legyőzését egy nagyon elsikkasztott dolognak éreztem (igazából az összes összecsapott részt hibásnak tartom).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ne is mond... Vártam volna a nagy finálét csinnadrattával, harcjelenetekkel és kicsit több akcióval, de nem. A Lekkes felbukkanásokkor mindig másfele akartam kanyarítani a történetszálat.

      Törlés