Nagyon nehéz bizonytalan
környezetben felnőni. Nem elég mindent megtanulni a világból, még a saját testi
épségünkért is aggódnunk kell. Mai könyvem, a Sötét diadal Robin LaFeverstől,
főhősnője is nehéz cipőben jár, amely kihat egész életére, de nem menekülhet el
előle.
A XV. századi Franciaországban
Sybella az elkeseredéstől és a gyásztól félig eszét vesztve érkezik a halál
titkos kolostorába. A halál szolgálólányai készségesen menedéket adnak neki. A
segítségnek azonban ára van…
Sybellát, akinek természetes
tehetsége van a halál és a csábítás művészetében, a kolostor legveszélyesebb
fegyverei között tartják számon. Ám ezek az orgyilkos képességek nemigen
vigasztalják, amikor újra vissza kell térnie abba az életbe, amely kis híján
megőrjítette. És miközben Sybella maga a halál istene által kovácsolt fegyver,
a cél érdekében az istenség kénytelen lehetetlennek tűnő küldetésre indítani a
lányt. Amikor a halál szolgálólánya a várbörtönben váratlan szövetségest talál,
vajon a bosszún kívül talál magának mást is, amiért érdemes élni?
Kettős érzéseim vannak a
könyvvel kapcsolatban. Nagyon tetszett a közvetlen folytatás, hogy nem
pazaroltunk el értékes időt, így már az előző rész utolsó jeleneténél felvettük
a fonalat. És mégpedig mekkora gombolyagot… Nem vesztettünk el értékes
információkat, épp ellenkezőleg. Nyakunkba zúdul a felismerés Sybella igazi
valójáról, hányattatott sorsáról, szenvedéséről és így már utólagosan megérthető
majdnem-megőrüléséről. Min kellet neki keresztülmenni… Mások ezek a terhek
alatt simán kettéroppannak vagy egyszerűen feladják, de ő küzdött. Mortain, a
Halál istene tartotta benne a lelket.
A regény felépítése viszont nem
nyűgözött le. Az elején lévő tétlen várakozást nem csak én untam, hanem maga
Sybella is. Majd a hosszú lovaglással nyújtották a rétestésztát, de igazából
nem történt semmi érdekes dolog. Lovagolnak, emberekkel futnak össze,
harcolásznak egy sort, megmenekülnek, továbbállnak. Az izgalmas cselekmény a
második felében indul be, mikor is megérkeznek Rennes-be. Ó, de aranyos volt
látni Ismae-t és Duvalt, majd megzabáltam őket. Nem változtak semmit sem.
Aztán rájöttem, hogy a történet
nem a nagy eseményekre van kihegyezve, hanem egy egyszerű lány belső harcára.
És így már nem vártam nagy leleplezéseket, intrikákat, bosszút és egyéb
nyalánkságokat, csak sodródtam az árral.
Az elején furcsa volt Rémlovag.
Sir Warloch valahogy nem tudta játszani a szívszerelmest, holott a fülszöveg
nekem nagyon erre játszik rá. Eszembe juttatta a Szépség és a szörnyeteget,
annak egy jóval véresebb változatát. Hiszen itt is a rút külső alatt egy érző
és megértő szív lakozik.
Valami azonban gyanút keltett
bennem. A nagytiszteletű apátasszony nem biztos, hogy száz százalékig Mortain
akaratából küldi novíciáit a harcba. Lehet, hogy önös érdekek vezérelik. Már alig
várom, hogy kiderüljön, miben sántikál, mert hogy nem jóban, az biztos.
És az a vég… Juj, de a kezemben
akarom már tartani a 3. részt. Viszont tartok egy kicsit tőle.
Összességében
Bár egy hangyabokányival gyengébb,
mint az első rész, méltó folytatásának érzem. Sőt, mi több, különálló
regényként is megállná a helyét. Jó volt Sybellával és az ő indítékaival megismerkedni,
és végre ez a gordiuszi csomó is kibogozásra került. Nem kell félni, kaptunk
helyette újabbakat.
Hogy kinek ajánlom?
A sorozat elkezdőinek, akik nem
biztosak abban, hogy folytassák.
Egy bonyolult jellemet
megismerni vágyóknak, és olyanoknak, akik nem rettenek vissza a váratlan bejelentésektől.
Vagy csak a középkori fantasy
szerelmeseinek. Megéri.
Ennyi lettem volna mára.
Remélem ezzel a bejegyzéssel,
hanem az előzővel már sikerült kedvet csinálnom ahhoz, hogy ne hagyjátok ki ezt
az élményt.
Maradok továbbra is a napjait
pihe-puha ágyikóban töltő,
Babó Buca
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése