Sok idő kellett, mire tudatosult bennem, hogy a
Trónok harcában vannak zombik. Másnak vagy élőhalottnak nevezve bele se
gondoltam a húscafatoktól díszített pofájukba. Meg inkább apokaliptikus művekbe
képzelem bele őket, nem egy fantasyba. Garth Nix Sabriel című regénye rendesen
meglepett, mert egyáltalán nem számítottam a szétesés szélén álló csont-bőr
kreatúrákra. Utazó és fejlődésregény egy végzettel.
„A vándor választja az ösvényt, vagy az ösvény a vándort?”
Magyar megjelenés éve: 2015 GABO Kiadó dark fantasy, ifjúsági három csillag |
Sabriel, akit gyerekkorában küldtek Ancelstierre
egyik bentlakásos iskolájába, nem sokat tud a zabolátlan mágiáról vagy a
holtakról, akik a Régi Királyságban nem hajlandók halottak maradni. Utolsó
tanévében azonban apjának, Abhorsennek nyoma vész, és Sabrielnek be kell lépnie
a Régi Királyságba, hogy megkeresse. Hamarosan társául szegődik Mogget, a
macska, akiben komisz lélek lakozik, és Harlekin, egy fiatal chartamágus. Ahogy
egyre mélyebbre hatolnak a birodalomba, úgy növekszik a fenyegetés, amely a halál
kapuin túlnyúlva már az élők világát veszélyezteti.
Sabrielnek szembe kell néznie végzetével egy olyan
világban, ahol az élők és holtak közti határvonal néha nehezen látható – és
időnként el is tűnik.
A nagy ifjúsági fantasy robbanás előtt csak a nagy
művek szolgálhattak példaképnek, mint a tolkieni világ és A tűz és jég dala. Eme
a két monumentális világnak nagyon érezhető hatása megtalálható a Sabrielben.
Ezek mellett azonban egyedit is tartalmaz, nem csak az adott elemekről
szorítkozik.
~~~
Történetünk kezdetén…
Sabriel egy bentlakásos iskola kiemelkedő diákja,
aki szokásos látogatásra várja édesapját, helyette egy kard és egy harangokkal
teli szíj érkezik meg. Egyszerű életét maga mögött hagyva felkerekedik, hogy
kiderítse, mi is történt vele. Nem hiszi, hogy meghalt volna, mert azt érezné.
Ehhez azonban át kell kelnie a Falon a Régi Királyságba, ahol utoljára ötéves korában
járt és halvány emlékei vannak csak a helyről. A családi menedékházba érve
rászakad a sors, hiszen ő a vérvonalának utolsó tagja. Nekromantaként fontos
képessége van, ugyanis ő egy Abhorsen, akinek neve alatt több is rejtőzik
egyszerű mágusnál. Muggettel, a macskával felkerekednek, vagyis inkább
elüldöződnek a biztonságos menedékről. Országon keresztül tart az útjuk, és
csak édesapja emléken vezeti Sabrielt.
Egy hős. Egy küldetés. Egy út. Csekély számú
segítő. Ez jellemezte A hobbitot is, mert lehetett akármennyi külön nevű törpe,
alig voltak egyéniségek, és ez jellemzi ezt a regényt is. Nem bővelkedik párbeszédekben
sem, sok leírást tartalmaz, és elmélkedést tartalmaz. Főleg az eleje, mikor
végig Sabriellel vagyunk. Minden kommunikációnak örültem, mert színt vitt a
monologizálásba.
Azt hittem, hogy a bentlakásos iskola többet fog
szerepelni, de nem vitték túlzásba. A normál tantárgyakon kívül a kiválasztottaknak mágiát is
tanítanak. Én biztosan örültem volna egy matek és töri között egy kis
varázslásnak.
Már maga a normál világ is kitalált, mert nem
emlékszem Ancelstierre nevű településre, ott van a chartamágia, ami azért nem
hétköznapi dolog. A Falon túli Régi Királyság teljesen Trónok harcát idézett.
Hófödte vidék, szabadon kószáló szörnyek és elpusztult városok. Fokozatosan
derül ki, hogy mi is történt arrafelé kétszáz éve, így én sem könnyíteném meg a
helyzeteteket. Érdekes várakozás volt, míg összeszedtem a részleteket és még így
sem tudok mindent. Sok kibontatlan lehetőség rejlik benne, végig megőrizte a
titokzatosságát.
Szerettem a mágiáját, mely különleges jeleken, úgy nevezett
chartaglifákon alapul. Bár nem sikerült egyikét sem vizualizálnom rajzok és
pontos leírások hiányában, mégis mintha ott lebegtek volna előttem. És ezeket
nem csak rajzolni lehetett, hanem gondolat és hang útján is terjed. Képzett
chartamágusok tudják ezeket használni. Egy különleges fajtájuk a nekromanták,
azaz halálhozók. Ők sokkal erősebbek és rossz útra térve ennek beláthatatlan
következményei lehetnek. Általuk teremtett lények a chartalidércek, akik chartákból
állnak. Csodáltam ezeket a „betűlényeket”, akiknek felszíne állandóan változik,
de tartják alakjukat. Némák és hűségen szolgálják az Abhorsneket. Sabriel is
egy ilyen Abhorsen, bár ő ezt az elnevezést édesapjára használja. Ezek a fajta
mágusok harangokat használnak arra, hogy lelkeknek megnyugvást adjanak és a
gonosz szellemeknek pedig örök kárhozatot. Dallamokat játszanak, a különböző
hang magasságú csengettyűvel. Zene füleimnek.
„– Csókold meg – motyogta Mogget álmosan. – Tulajdonképpen egy lehellet is megtenné, de úgy vélem valamikor el kell kezdened a csókolózást.”
Sabriel koravén, nem találhatóak meg nála a
korosztályára oly jellemző könnyedség és vidámság. A halál közelsége rendesen
rányomja az életére a bélyegét. Korán jár már Holtak birodalmában és harcol a
pokoli lények ellen. Felelősségteljes, kitartó, de olyan dolgokban, mint a
szerelem, esetlen. Mintha nem is lány lenne. Furák voltak a reakciói.
Mogget egy nagy talány volt számomra. A macskabőrbe bújt
lény hű társa, humoros megjegyzéseivel könnyítik a hangnemet. Sokat tud, de
annál kevesebbet képes csak elmondani. Tejfelszájú cimborát egészen
megkedveltem.
Összességében
Többet kaptam, mint vártam a Sabrieltől. Érződik
rajta a múlt évtized pora, de ezt nem róhatom fel neki, mert nem tehet róla.
Érdekes és még kifejtetlen világ, melynek szívesen elmerülnék a mélységében.
Látványos mágia, szép színérzékeltetés és kalandos utazás. Jó példája, hogy a
modern és a középkori jól megfér egymás mellett. És zombik!
Hogy kinek ajánlom?
Aki szereti a külső utazással egybekötött belső
fejlődést.
Ha szereted a sokat monologizáló hősöket.
Esetleg olvasnál egy zombis regényt, de nem
szeretnél kilépni a fantasy berkeiből.
Zenekedvelőknek, fiúknak és lányoknak egyaránt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése