A remény hal meg utoljára

A második világháborút kirobbantó hatalmak vak fejetlenséggel próbálták megszilárdítani hatalmukat. Terror, állandó fenyegetettség, besúgóhálózat, munkatáborba való deportálások. Mai regényem, az Árnyalatnyi remény Ruta Sepetystől a Sztálin által elhurcolt és agyondolgoztatott embereknek állít méltó emléket.

1941-ben a tizenöt éves Lina képzőművészeti iskolába, az első randevúra és a közeledő nyárra készül. De egy éjszaka a szovjet titkosrendőrség erőszakkal behatol az otthonukba, és elhurcolják anyjával, öccsével együtt. Szibériába deportálják őket. Lina apja a családtól elszakítva él át hasonló borzalmakat, majd egy munkatáborban halálra ítélik. Minden elveszett. Linának eközben fogalma sincs arról, miért történnek velük ezek a szörnyűségek. A lány félelmet nem ismerve küzd az életéért, mindent kockára tesz, hogy rajzaival, alkotásaival üzenni tudjon. Reméli, hogy művei eljutnak az édesapjához a börtönbe, és tudatják vele, hogy a családja életben van.

Lina és családja hosszú, szívszaggató utat tesz meg, és csak a hihetetlen erő, szeretet és reménykedés segít nekik a keserves napok túlélésében. De vajon elég-e a szeretet, hogy életben tartsa őket?

Egyszerűen nem találok szavakat, vagy ha elő is bukkannak a fejemből, akkor is szaggatott összevisszaságban. Nem is tudom, hogy milyen jelzőkkel lehetne illetni ezt a történetet, de megpróbálok összeszedni párat.

• megindtó, mert igen, bárki lehetett volna egy a sok közül. Tudva levő, hogy Magyarországról is hurcoltak el embereket munkatáborba, így sok családot itt is érintett.
• szívhez szóló: Lina Vilkas, egy 16 éves, nagy álmokat dédelgető kamasz szemén keresztül tárul elénk az a zord világ. Miért kellett neki ezt átélnie? A nélkülözést csak a szeretet, a hit és a kitartás tudta enyhíteni.
• embertelen: Az orosz katonákat legszívesebben én is arcon köptem volna, bár szerintem akkor a következő pillanatban már egy golyóval több lett volna bennem. Hogy voltak képesek mindezt végignézni? Emberek ezrei haltak meg a szemük előtt, és ők sokszor csak nevetnek az egészen. Szibéria hidegét bezzeg ők nem érzik annyira a fűtött házikójukban, és a naptalan nappalokat is könnyen orvosolják.
• gyomorforgató: Annyi bűzt, koszt, tetvet és egyéb földi förtelmet még nem képzeltem magam elé, mint e könyv olvasásakor. És az a sok betegség, természetesen orvosi segítség nélkül. Annyira sajnáltam mindenkit, függetlenül attól, hogy komolyabban foglalkozik vele a történet, vagy sem.
• megrázó: halott gyerekek, megfagyott emberek, őrült kislány. Megvan benne minden, amitől elmegy az embernek az életkedve.

És mégis azt mondom, hogy nagyszerű volt. Nem kellenek nagy hősökkel, fejlődő jellemekkel teletömködni a regényeket ahhoz, hogy az olvasóközönség szeresse. Csak egy kis realitás kell hozzá, és máris kész a recept. Minden embernek megvan a saját története. A legvidámabb emberről kiderülhet akár az is, hogy belül mennyire szenved, a halált kiáltozóról pedig, hogy fél tőle.

Mindemellett még egy áprilisi reggelen kihajtó paradicsompalánta méretű szerelmet is kapunk, ami a kölcsönös megbecsülésen és szereteten alapul, nem a vad érzelmeken. És mindezt úgy, hogy a fiatalok körül háború dúl és ők maguk pedig egy kolhoz foglyai.

Összességében

Megindító, szívhez szóló, realisztikus emlékoszlop minden balti államból elhurcolt embernek.

Hogy kinek ajánlom?

Aki szerette A könyvtolvajt, az ebben sem fog csalódni. Bár az igaz, hogy két különböző rendszerben játszódik, bennem mégis hasonló érzéseket váltott ki.

Aki érdeklődik az iránt, milyen lehetett az élet egy munkatáborban.

Vagy csak egy történelmi ifjúsági regényt akar olvasni.

Remélem sikerült felkeltenem az érdeklődéseteket a könyvhöz.

Maradok továbbra is,

Babó Buca