Amikor Aranyhaj megmenti önmagát | Tamsyn Muir

Bár Tamsyn Muir a Lezárt sír sorozattal vált híressé, de annak irányába sosem éreztem akkora kíváncsiságot, mint a Floralinda és a negyvenemeletes toronnyal kapcsolatban. Ez nagyrészt annak is köszönhető, hogy ezen regény Aranyhaj történetét csavarja meg feminista módon. Mert mi van, ha nem a hercegeknek kell felküzdeniük magukat a toronyba, hanem a hercegnő menti meg önmagát?

Eredeti megjelenés éve: 2020
Magyar megjelenés éve: 2025
Fumax Kiadó
dark fantasy, mesefeldolgozás
négy csillag

Amikor a gonosz boszorkány megépítette a negyvenemeletes tornyot, igyekezett a lehető legalaposabban eljárni. Gyémántpikkelyű sárkánytól kezdve gyilkos goblinhordáig mindenféle iszonyatos szörny került a torony minden emeletére, ha pedig egy vállalkozó szellemű herceg valahogy végigverekedné magát a legfelső emeletig, jutalma egy arany kard lenne – valamint a szépséges Floralinda hercegnő keze.

De mindeddig egyetlen hercegnek sem sikerült még az első emeleten se túljutni. A negyvenedikről nem is beszélve!

Ráadásul a friss hercegek forrása elapadni látszik az utóbbi időben, Floralinda pedig már érzi bőrén a tél első fagyos leheletét…

Tamsyn Muir, a hazánkban is rendkívül népszerű, formabontó Lezárt Sír-sorozat szerzője ezúttal egy mesének induló, de egyre sötétebb hangot megütő, önálló fantasy történettel jelentkezik.

 

Egy meglepően vékonyka könyvről beszélünk, amelynél a történetről tényleg csak a kiindulási pontot érdemes előzetesen ismerni, hiszen csak egy szálon futnak az események. Adott Floralinda, akit a gonosz boszorkány elrabol, és bezár egy toronyba önmaga szórakoztatására és a kihívás apropójából. Mindennel ellátja odafent a hercegnőt, aki egy darabig türelmesen figyeli az ablakból a felbukkanó lovagokat, de egyikük sem jut tovább az első szint sárkányán. Mindez megunva és a kíváncsiságtól hajtva maga is egyre lejjebb merészkedik a toronyban, miközben nem csak fokozatosan életképesebbé válik, hanem önmagát is megfejlődi.

 

A hossza miatt sokkal inkább tartom egy gondolatkísérlet és egy ujjgyakorlat szerelemgyerekének, mint egy cselekménydús fantasy regénynek. Ezt már eleve a helyszín és a szereplők száma is sokban korlátozza, emellett pedig a Floralindában lezajló belső folyamatokra koncentrál, amelynek a fizikai mozgása csak kivetülésként szolgál. Éppen ezért olvasás közben a cselekmény helyett az elindított gondolatok maradtak meg.

Mindig igyekszünk magunknak célokat meghatározni, de közben elfelejtünk odafigyelni az útra, ami esetenként sokkal fontosabb is lehet. Végig sejtjük azt, hogy Floralinda lejut a torony aljára, amire az emeletszámokat tartalmazó fejezetcímek is erőteljesen utaltak. Míg az elején egy igazi mákvirág, akinél nagyrészt a szerencsén múlt a túlélése, de az egyes próbák kellő gyakorlatot biztosítanak neki amellett, hogy a magabiztossága is fokozatosan nő. A hercegnő szerep képzelt burkát is fokozatosan tágítja, amely észrevétlenül oldódott fel a meghozott döntések következtében.

 

Forrás: Pinterest

A történet visszatérő témája a gondolkodás. Floralindába korábban azt sulykolták bele, hogy ha ő valamin töri a fejét, abból csak baj származik. Ez egy nagyon káros berögződésévé válik, hiszen ezzel csak önmagát korlátozza. Viszont a ló másik oldalára is képes átlendülni, ugyanis mindent túlgondol, pedig néha csak bíznia kellene a spontaneitásban. Az idő előrehaladtával azonban ebben is nagyon sokat fejlődik a pozitív megerősítések által, és a végén már mer egyedül is döntéseket hozni.

 

A fantasy a varázslatos lényeken és tárgyakon keresztül jelenik meg. Eleve minden szintet más-más teremtmény védi – találkozunk többek között koboldokkal, órispókkal, szalamandrákkal, mandragórával vagy épp repülő szemekkel, de a legtöbbjükkel sajnos csak futólag. Legtöbbet a tündérekkel foglalkozik, ugyanis véletlenül a toronyhoz sodorja a sors Pókhálót, aki mentorként igyekszik kényszerű pártfogoltját túlélésre tanítani. Olvasás közben egyértelműen az ő volt a legérdekesebb karakter, és éppen ezért sokáig azt hittem, hogy a fő csavar is vele kapcsolatos lesz. Igazi menedzser alkat, aki számomra a hátán vitte a történetet.

 

Ahogy haladunk egyre lejjebb a toronyban, egyre gyorsabban követik egymást a szintek, amely elnagyolás nekem már kevésbé tetszett. Értem én, hogy Floralinda egyre könnyebben küzdi le az akadályokat, de továbbra is lehetett volna teret engedni a fejlődésnek, vagy csak egyszerűen a lényeknek. És bár a megoldás tetszett, de igazából attól a ponttól vált csak igazán érdekessé és komplexszé a szituáció, amiről még szívesen olvastam volna. Éppen ezért amolyan előzménytörténetet kapunk, ami kiabál egy nagyterjedelmű regényért.

 

Összességében

Szereplőiben, helyszínében és cselekményében limitált, viszont éppen ezért működik olyan jól a gondolatkísérlet mivolta. Ugyanis Aranyhaj jól ismert történet fordítja ki úgy, hogy Floralindának kell lejutnia a torony aljába. A cél ugyan ott lebeg a szemünk előtt, de sokkal fontosabb a belső utazás, ugyanis hercegnőnk a túlélés tanulása közben feszegeti a szerepének határait. Maga a történet elment, Pókháló volt a legizgalmasabb eleme, de rengeteg gondolatot ébresztett bennem, ami miatt élveztem az olvasását.

 

„Csak bosszantó, amikor valaminek tisztességgel nekiállsz, beleteszed szíved-lelked, és mégsem leszel jó benne.”