Gésafikció | Arthur Golden

Az első könyvbéli élményem Japánról Alessandro Baricco Selyem című regénye, amely gimnazistaként nagy hatást gyakorolt rám. Ezen kívül azonban vajmi kevés kötődési pontom van az országhoz, ugyanis engem szinte teljes mértékben elkerültek az animék és a mangák, ennek következtében a felnőtteknek szóló irodalomban sem kerestem ezeket a köteteket. Az Egy gésa emlékiratai sokkal inkább a kollektív tudatban elfoglalt helye miatt érdekelt, és még a filmet sem volt szerencsém előzetesen látni. Végül egy kedves barátosnémtól kapott kölcsönpéldány adta meg a szükséges löketet, aki maga is nagyon szereti a könyvet.

Eredeti megjelenés éve: 1997
Magyar megjelenés éve: 1997
Trivium Kiadó
történelmi fikció
két csillag

Elbűvölő, lélegzetelállító történet egy titokzatos világról, amely egy letűnt kultúra rejtelmeibe, egy japán gésa életébe enged bepillantani. A történet egy szegény halászfaluból elkerülő 9 éves, kék szemű kislányról szól, akit eladnak egy gésa házba. A hű önéletrajzi leírásból tanúi lehetünk élete átalakulásának, miközben beletanul a gésák szigorú művészetébe, ahol a szerelem csak illúzió, ahol a szüzesség a legmagasabb áron kel el, ahol a nő feladata, hogy szolgáljon és tudásával elbűvölje a befolyásos férfiakat. Átélhetjük a háború okozta változást, amely egy új életforma kialakítására kényszeríti a gésákat, nem hoz szabadságot, csak kétségbeesést és vívódást.

 

Rengeteg bajom volt ezzel a regénnyel, amit a lassú olvasás mentett meg a félbehagyástól. A fáradtság egybeesett az idegességi küszöbömmel, így mindig tudtam rá aludni, és újult lendülettel belevetni magamat. Kellett is hozzá, mert a címben megjelenő emlékirat hosszadalmas és száraz leírásokban jelenik meg. A párbeszédek alkalmával ugyan jobban haladtam, ott viszont a szereplők viselkedésétől másztam a falnak. Kíváncsiságomban még olvasás közben a film előzetését is, hiszen leginkább az tette széleskörben ismertté, és az sokkal drámaibb hatású volt, mint a könyv valaha.

 

Történetünk…

Szajuri visszaemlékezése Japánban töltött életére. Egy kis halászfaluból indulva Kiotó neves gésanegyedében találja magát, ahol szeme színe miatt hamar megjegyzik a nevét. A kor egyik híres gésája, Mameha fogadja a szárnyai alá, akinek vezetésével elsajátítja a foglalkozás fortélyait. Mindehhez azonban nehezítő tényezőket is kap, amelyekért nem kell még a saját otthonából sem kitennie a lábát. A férfiak leborulnak a lábai elé, ám neki egy plátói szerelem foglalja el a szívét.

 

Nyitánya nagyon azt a látszatot kelti, hogy egy valós ember emlékiratát olvassuk, ám ezt egyszer sem hittem el neki. Szajuri szeme színén kívül bárki is lehetett volna, nem emelkedett ki a gésák közül. Emellett pedig annyira leszűkíti az író a gésanegyedre a teret, hogy egyáltalán nem ismerjük meg Japánt. A második világháború beemelése is súlytalan volt, és viszonylag keveset látunk belőle.

 

Lassan építkezik a könyv, és meglepően sokat időzünk el Szajuir gyerekkorában. Mindezen idő alatt a gésákat csak távolról figyeljük, hiszen ő maga csak tanul, már amikor ezt megengedik neki. A gésák világába való bevezetés érdekes volt, bár a szertartásosság engem nagyon zavart. Emellett pedig kevés izgalmat tartogatott Szajuri társaságbéli bevezetései is, mert nem szól másról a regény, minthogy helyekre megyünk, ahol emberekkel beszélgetünk és teázunk.

Forrás: Pinterest

A legtöbb karakter a skála negatív végén helyezkedik el, ám a rossz szándék nem feltétlen mindenkinél tudatos. Az viszont biztos, hogy Szajuri Kitóba érkezése után nagyon sokáig nem kap egy jó szót sem. A házat irányító hölgyek keményen bánnak vele, de nekik még mindig van gerincük. Hatszumomo, a ház gésája azonban egy áspiskígyó, aki örömét leli Szajuri életének megkeserítésében. Előre fél, hogy a lány nála sikeresebb lesz a jövőben, ezért nem egyszer a földbe döngöli. Nagyon ellenséges volt számomra a karaktere, ám a szálának elrendezését mégsem szerettem, mert többet érdemelt volna.

 

Leginkább azonban a szerelem ábrázolása fájt, merthogy a gésák ugyan nem utcalányok, de mégis a női szépség megtestesítői. Szajurit azonban előszeretettel használják tárgyként, és a legrosszabb, hogy mindebbe bele is törődik. Még a szüzessége is egy pénzen megvehető aktus, az erőszaktételhez hasonlító jelenet pedig a főszereplőnek és az olvasónak egyaránt kellemetlen. Szajuri alapvetően is furcsa emberekhez vonzódik, hiszen Nobu szeretetből kegyetlenkedik vele, ami egyáltalán nem egészséges. De a hab a tortán a plátói szerelme, akivel egy kezemen meg tudom számolni, hányszor találkozunk ez alatt az amúgy végtelen hosszúságú regény alatt, és mégis egy nagy egymásratalálás lesz belőle, ami egyáltalán nem volt hiteles.

 

Mindez azonban még hagyján, hiszen egy regényt egyéni preferencia szerint lehet kedvelni vagy épp utálni, de a könyvhöz készült interjúkat az író nem feltétlen a megbeszélt módon használta fel. Egyrészt nagyon felismerhető volt, hogy a történet Ivaszaki Mineko életét dolgozza fel. Másrészt pedig számos fikciós elemet emelt bele, amivel hiteltelenné tette az egészet.

Forrás: Pinterest

Összességében

Az elbeszélő stílusa untatott, és nem megfelelően adagolta a történetet, hiszen a lényegi részeket sokkal sűrűbben ábrázolta, a tölteléket pedig a végtelenségig húzta. A szereplők viselkedésén sokat mérgelődtem, Szajuri felnövéstörténete nem hozott lázba, a gésák szertartásossága inkább távolságtartást idézett elő bennem, a szerelem ábrázolása pedig egyenesen fájt.

 

„– Nos, Csijo, az életen csak úgy végigbotladozni nem okos dolog. Meg kell tanulnod, hogy ha akarsz valamit, ki tudd választani az elérésére alkalmas helyet és időpontot.”

~~~

„– Sohasem az a célom, hogy legyőzzem azt, akivel küzdök. Mindig arra törekszem, hogy aláássam az önbizalmát. Aki kételkedik önmagában, nem tud teljes erővel a győzelemre koncentrálni.”