A sorozatok második részei
mindig kritikus pontok, ugyanis olvasóként hajlamosak vagyunk
összehasonlítgatásokba bonyolódni. Ez hiányzott belőle, ezért nem olyan jó, és
még sorolhatnám a dolgokat kisestig. De ha kipillantunk az első rész által ránk
rakott szemellenzőnk mögül, meglepő fordulat következhet be. Samantha Shannon A
Mímes Rend című könyvénél, mely a Csontszüret heptológia második kötete, valami
hasonlóba ütköztem bele magam is az elején.
 |
| Athenaeum Kiadó, 2015 alternatív történelem, fantasy, disztópia öt csillag |
Paige a Csontszüret sorozat
első kötetének végén kiszabadul a Sheol I brutális világából, de a bajok csak
most kezdődnek: sok szökevény még mindig bujkál, őt pedig mind közül a
legveszélyesebbnek nyilvánították… Ahogy a Scion mindent látó szeme Paige után
fordul, a mímeslordok és mímeskirálynők bandái számára összehívják az
Abnormális Unió tanácsát. Jaxon Hall és a Hét Pecsét vezető szerepre készül, de
egy végzetes fenyegetés híre terjed a látók között, és mindenhol sötét titkok
sejlenek.
Amikor elérkeztem a Csontszüret
utolsó oldalára, magas elvárásokkal csuktam be a könyvet. Engem nagyon meggyőzött
arról, hogy a sorozatban van erő, mégpedig nem is kevés. A Mímes rendnek már
egy kicsit szkeptikusabban álltam neki. Vajon megugorja a mércét?
Az első dolog azonnal nem tetszett
benne: maga a borító. Könyörgöm, miért nem lehetett azt a cuki piros lepkéset
megtartani? Annyira fájt volna a kiadónak, ha a sorozat részei passzolnak
egymáshoz? Jó, jó, beszélek én egyszerű magyarként, mikor is a németek ezt a
stratégiát előszeretettel alkalmazzák. Nem lett volna vele semmi bajom, ha
legalább köze lett volna a történethez, azaz legalább egy cirmos eloldalgott
volna a lap szélén. Sokkal jobb lett volna rá egy pillangó, de ez az én szerény
személyes véleményem. Olvasás közben azonban kezdtem rájönni, hogy mit is akartak
kifejezni vele. A sötétben bujkáló alakokra utal, akik állandó megfigyelés
alatt tartják az eseményeket, és minden az ő irányításuk alatt történik. De
ennyit erről az apró szépséghibáról.
A történet közvetlenül ott
veszi fel a gombolyagot (ha már a macskáknál tartunk), ahol az előző
abbahagyta. Sheol I-ből megmenekülve elvegyülnek London forgatagában, de nem
lehetnek biztosak abban, hogy teljesen szabadok. Körözik őket, óriáskivetítőkön
virít sokuk arca, de közülük is legjobban Paigre fáj a felső vezetés foga, akit
a lázadás felbujtójaként tartanak számon. Seven Dialsba visszatérve ismételten
Jaxon Hillnek dolgozik. Követi minden legyintését, de emellett a saját útjait
is járja. Ez azonban rengeteg veszéllyel. Megéri-e figyelmeztetni a látókat,
amikor ellenségei az életére törnek?
Ekkora kavarodásban csak
kapkodni tudtam a fejemet. A sokféle látótípus még mindig nem rögzült bennem,
ezért voltam úgy sokszor, hogy fogalmam sem volt az illető képességéről.
Mondjuk ez az én hibám is, mert nem készítettem egy apró listát belőlük. Egyre
jobban tetszik Paige képessége, az álomjárás, mely egyszerre gyönyörű és
félelmetes. Mások felett átvenni a kontrollt, az éterben szabadon garázdálkodni,
csupa olyan dolog, mely földhözragadt, emberi gondolkodásunk még csak meg sem
közelíthet.
Azonban térjünk át a
cselekményre. Az elején lévő izgulós menekülés után lelassulnak az események.
Visszacsöppenünk Paige átlagéletébe, ám végig érezhető a háttérben húzódó
feszültség. Aztán az első igazán véres esemény után, melynél teljesen
lesokkolódtam, kezdődik meg a hajsza az idővel, a tettessel és az Abnormális
Unióval, ami a gondolkodásra képtelen, ámde annál számítóbb gazfickók és
hölgyek gyülekezete. Jól ritmizált adagokban kapuk a fontos információkat, nem
süllyedünk el bennük.
Szerintem Paige fejlődött a
legtöbbet, bár nem úgy, ahogy vártam volna. Ez azonban cseppet sem zavart. Az
elnyomás ellen küzd, amiben a nagy igazságérzete hajtja. A rephaitákat
mindenképpen le akarja győzni, ehhez azonban szövetségeseket kell gyűjteni. Jó
vezetőegyéniség, bár ezt nem hiszi el magáról. Képes ellenséges tömegeket is
megmozgatni a jó ügy érdekében. Emellett akkora erőt birtokol a képességével,
hogy hidegvérrel képes lenne bárkit megölni. Továbbra is csípem a kislányt, és
szurkolok neki, hogy minden jól alakuljon.
Bár kedvenc Nagymesterem,
Arcturus nem kapott annyi szereplési lehetőséget ebben a részben, mégis pont annyit
volt a lapokon, hogy ne felejtsem el lehengerlő modorát.
És a vége…
Hogy verném ki annak a
képmutató, beképzelt pöffetegnek a részeges fizimiskáját. Nagyon berágtam rá.
Eddig is fenntartásokkal viszonyutam felé, mert hűt tudjátok, megadta rá az
okot. Ezután azonban nyársra tűzve lógatnám ki az Arkhón fő terére, hogy így
viselkedik egy igazi köpönyegforgató. Ekkora gerinctelen aszterkupacot még nem
hordott hátán a föld. Mellette azért több ember is kiverte a biztosítékot, mint
a legszívesebben kitekerném a nyakát Nashira, illatve a ruhájával együtt
égetném el Apátnő. Felhúztak, de nagyon. Azt tudtam, hogy a Scion veszettül
korrupt, de hogy ennyire? Ilyen sok színészt egy rakáson régen láttam.
Összességében
Akcióban egy keveset
alulmaradt, bár a végjáték azért rendesen odavágott, de mégis ugyanolyan
elsöprő cselekményű. Paiget továbbra is a legmegfelelőbb embernek tartom arra,
hogy szétrúgja a szottyadt hátsójú scionbelieket.
Kinek ajánlom?
Ha egy erős, fejlődőképes
lányról akarsz olvasni, itt megtalálod.
Aki szereti az alternatív
történelem és a fantasy keveredését, az itt sem fog csalódni.
Oda vagy a fordulatos és helyenként
sokkoló cselekményekért? Akkor vedd a kezedbe a Csontszüret sorozatot, mert nem
fogsz csalódni.
Úgy érzem, hogy a The Song
Rising is rá fog tenni egy lapáttal. Külföldön 2016 novemberében fog kijönni. És még hol a hetedik rész...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése