Wyndham tábornok: préda és úriember | Julianne Donaldson

Imádtam az Edenbrooke-ot, mely a 2016-os Év Olvasmánya volt. Beleszerettem Philipbe, és a mai napig azt várom, hogy lépjen ki a lapról, de a valóság nem olyan, mint a Sorok között. És engem se Delilának hívnak. Az Edenbrooke örököse felidézte bennem, miért is vagyok én érte annyira oda. Rövid volt, lehetett volna hosszabb, de akkor oda a varázsa.

Magyar megjelenés éve: 2017
Könyvmolyképző Kiadó
romantikus, chick lit
öt csillag

Philip Wyndham sohasem irigyelte a bátyját, Edenbrooke leendő örökösét. Inkább lenne a maga szerencséjének a kovácsa, mint hogy a cím és a rang szabta korlátok között éljen. De amikor a bátyja váratlanul meghal, Philip élete is fenekestül felfordul, mivel a körülmények azt követelik tőle, hogy feladja addigi életét. Philip felölti új szerepét, és London legkörülrajongottabb agglegényeként felváltva vergődik a berzenkedés, az unalom és a düh fogságában. Az események azonban váratlan fordulatot vesznek, mert egy este a sors egy fogadóba vezeti, ahol hősünk megismeri a páratlan Marianne Daventryt.

A fordított szemszög nem biztos, hogy jól sül el. Nagy a rajongók nyomása, de igazán ők sem tudják, mit szeretnének. Inkább olvassák újra, minthogy folytatásokért ácsingózzanak. Mondja minezt az, aki azonnal lecsap az austeniekre, de semmi gond.

A regény a fő mű előzménye. Marianne és Philip első találkozásáig, az ominózus fogadói jelenetig meséli el a történetet. Nem rombolja le az úriemberről felépített képet. Jó volt látni a túloldalról is az érzéseket. De ennyi pont elég is volt. A romantikus nyáladzást hagyjuk meg a lányoknak. 

Középső fiúként sem nem örökös, se nem szülei kedvence. Nem akar hasonlítani a bátyjára, aki gőgös és fejébe szállt a várományosi lét. Szereti az önállságot, a hűséget és az őszinteséget, amit a seregben szolgálva meg is kap. Sokra vitte volna, és soha nem hagyta volna ott önszántából, ha nem szakad az örökség a nyakába.

Érdekes volt a másik szemszögből látni egy bált. A sok felcicomázott lány csak úgy illegeti magát az urak előtt, flörtölnek és igyekeznek férjet fogni maguknak. És mivelhogy Philip gazdag, első számú célponttá válik. Egyik kisasszony bája se fogja meg, mind túl sekélyes, jellegtelen vagy fárasztó. Mit nem mondjak, elég magasra tette a mércéjét. Vívódik önmagával, nem találja a helyét. Nem csodálom, hogy megszökik otthonról, amikor az édesanyja bejelenti, hogy egy kígyó fogja náluk tölteni a nyarat. Mert a bálokon való kényszerű udvarlás még hagyján. Ott el lehet menekülni a pillantások elől. Az csak egy este, ez pedig hónapokat jelent. 

Marianne-nek való találkozásuk cukorhabosra sikerült, de ez így volt rendjén. Belemegy a játékba, közben egyre jobban beleszeret. 

Abszolút meghozza az ember kedvét a romantikázáshoz, akarom mondani a romantikus könyvekhez. Önálló kötetnek kevés, viszont felvezetésnek illetve levezetésnek tökéletes. 

„Teljesítettem a kötelességemet, és mindenkit táncba vittem, akit anyám elém hozott, de vagy én lettem kétballábas, vagy a színlelt sérülések terjedtek pestisként a partnereim között: Miss Goodall úgy tett, mintha kificamodott volna a bokája; Lady Pearce váltig állította, hogy felhorzsolta a lábát; Miss Georgiana Endicottot pedig épp a táncunk közben lepte meg a migrén. Csupán egy csöndes sarok jelenthetett gyógyírt az ifjú hölgyek betegségeire, ahol kettesben lehettek velem a tánc végéig, sőt, ha hagytam, még azon túl is. Belementem a játékba, de ezzel együtt a felháborodásom is egyre mélyült. Csak nem ez a legújabb divat a férjfogásban? Talán külön kiadványban tanítják arra a fiatal lánykákat, hogy a nebáncsvirág szerepében tündökölve keltsék fel a tehetős fiatalemberek érdeklődését? Mert ha igen, hol ez a könyv, és hogyan szerezhetném meg, hogy máglyára vessem?”