A vendég fel-alá téblábolt az
étteremben. Maga sem tudta, hogy mit keres.
- Egy disztópiát kérek – bökte
ki az első eszébe ötlő szót kellő sznobizmussal, majd kényelembe helyezte magát
az egyik fotelben, és várt.
Valahogy én is hasonló
fenntartásokkal kezelem a borús jövőképet elénk festő könyveket. Nem elég, hogy
a saját korunk problémáival kell foglalkoznunk, még gondolkodjunk el a jövő
ezer lehetőségéről is? Bár nekem is van egy harmadik világháborús ötletem, mely
még az első fellángolás fázisban található, mégis elszörnyülködök a háború
gondolatától.
Mai könyvem a Majd lesz újra
nyár Meg Rosofftól, akinek nevét mindig rosszul hangsúlyozom, egy variációt
mutat be ebből a jövőképből, mégpedig egy tizenöt éves gyerek szemével.
„Elizabeth a nevem, de senki
sem szólít így. Mikor megszülettem, és az apám rám nézett, biztos arra gondolt,
hogy olyan méltóságteljes, szomorú képem van, mint egy középkori királynőnek
vagy egy halottnak. Később kiderült, hogy átlagos vagyok, nincs bennem semmi
különös. Még az életem is tök átlagos volt eddig. Ez egy Daisy élete, nem egy
Elizabethé.”
„Azon a nyáron, amikor elmentem
Angliába az unokatestvéreimhez, minden megváltozott. Valamennyire a háború
miatt is, hisz az állítólag nagyon sok mindent felborított, de mivel nem sokra
emlékszem a háború előtti életből, az nem is igazán fontos most ebben a
könyvben.”
„Leginkább Edmond miatt
változott meg minden körülöttem. Elmondom, mi történt. Itt és most – az én
könyvemben.”
A könyvvel való kapcsolatom
valahogy hasonlóképpen indult, mint a Zabhegyezővel: megláttam a sok pozitív
értékelést róla, hogy milyen jó könyv, ezért sürgető vágyat kezdtem érezni,
hogy kézbe vegyem, és végre elolvassam.
