Lapokon már láttalak | Jodi Picoult & Samantha van Leer

Gyerekkoromban nem egyszer álmodoztam arról, hogy milyen jó lenne, ha egy mesevilágba belépve én is részes lehetnék a történetnek. Ehhez egy varázskönyv is jól jött volna, vagy bármi mágiával teli dolog. Michael Ende Végtelen története is egy hasonló kompozícióval dolgozik, bár ott a könyv önmagát írja. Jodi Picoult és lánya Samantha van Leer Sorok között című regényében mindazt megtaláltam, amit a fiú főhős híján ott nem.

Magyar megjelenés éve: 2016
Athenaeum Kiadó
ifjúsági, romantikus, fantasy
négy csillag

Az ​​igazi tündérmesék nem a nyúlszívűeknek valók. Ezekben a gyerekeket boszorkányok falják fel és farkasok kergetik; a nők kómába esnek vagy éppen gonosz rokonaik áldozatául. Valahogy mégis minden fájdalom és szenvedés megéri, amikor a mese jóra fordul, és boldog vége lesz. Hirtelen nem számít, ha az ember négyest kapott a francia röpdogára, vagy ő az egyetlen lány a suliban, akinek nincs randija a bálra. A boldog vég jóvátesz mindent. De mi van, ha ez mégsem a vége?

Delila éppúgy gyűlöli a sulit, amennyire szereti a könyveket. Van is egy nagy kedvence, amivel képtelen betelni. Ha valaki – különösen a népszerű lányok közül – megtudná, hányszor olvasta el újra és újra a könyvtár poros mélyéről előásott tündérmesét, a poklok legmélyebb bugyrába száműznék… örökre.

Delila számára ez a mese mégis több papírra vetett szavaknál. Persze ebben is van egy jóvágású (oké, dögös) királyfi, fényűző palota és elvetemült gonosztevő, mégis olyan, mintha valami mélyebb jelentése lenne. Delila egy napon azt is megtudja, mi ez. Mint kiderül, a nem is olyan szőke herceg nemcsak valóságos, de nagyon szemrevalónak találja tizenöt éves olvasóját. Csak hát… egy világ választja el őket egymástól. Így aligha működhet…

Bele lehet zúgni a könyv főszereplő álompasijába? Naná. Nem egyszer tettem meg én is, hogy alany híján a könyvet ölelgettem magamhoz, simogattam meg kéz helyett, és álmodoztam a lehetetlenről. Delila számára mindez a valóság, ugyanis egy könyvtár mélyén lapuló könyv királyfia a segítségét kéri. Meséjéből szabadulni akaró Olivér minden követ megmozgat azért, hogy a monotonitásból kitörjön és szíve választottja mellett legyen. Mert ugye te sem gondoltad, hogy a történet az utolsó lappal ér véget? Csukott állapotban ugyanis önálló életre kelő szereplők teszik mindennapi ügyes-bajos dolgaikat.

Az a bizonyos kép Olivérről

Az alapötlet nyűgözött le először. Azzal, hogy bemutatták a szereplők a mesén kívüli életét, teljesen magával ragadott. Egy színjáték az egész, melyet rutinná tompul el. Emellett mindenkinek megvan a szabadidős elfoglaltsága, mert a könyveket általában csukott állapotban tároljuk.

Másodszorra maga a történetelosztás. Ugyanis nem a szabályos értelemben vett "fejezeteket" olvassuk, hanem kapunk részeket a könyvben szereplő Sorok között meséből. Mert ez a könyv a könyvben. Nem véletlenül teszi fel a kérdést Oli.... ezek a megoldások tudtak leginkább lenyűgözni. Delila és Olivér, a visszahúzódó amerikai lány és a brit akcentusos herceg jó párost alkottak, bár én Oli részeit jobban szerettem. Élveztem a mesebeli királyságban kalandozni, gonosz varázsló lepkegyűjteményét nézegetni, mindent szerettem abban a kis burokban. Még a butácska Szerafimát is.
Az illusztráció mellett sem mehetek el szótlanul. Megtalálhatóak benne egészoldalas rajzok az eredeti mesekönyvből, illetve árnyékképek, melyektől tényleg élő hatást keltett a könyv. Mintha én is Azt a bizonyos könyvet tartotta volna a kezembe.

Az aranyos belsőn belül több komoly témát is feszeget, mint például a félárva gyerekek sorsa, ugyanis mindketten elvesztették édesapjukat. Nagyon nehéz az újrakezdés, az elvárások teljesítése. Emellett Delilának még meg kell küzdenie a kirekesztettséggel, mert pár szerencsétlen mozdulattal az iskola legmenőbbjeit haragította magára. Egy barátja akad, Jules, aki maga is fura. Két fura egy rakáson jól megérti egymást. Nem muszáj az emberek hasonló ízlésű barátot találnia, elég csak a közös hullámhossz megkeresése. Foglalkozik még az első szerelemmel is, mely kezdetben csak plátóinak indult, mert tudták, hogy úgysem lehetnek egymáséi.

A szerzőpáros jó munkát végzett, nem különülnek el a részek, de hát olvastam is, hogy egy hullámhosszon voltak végig.

Összességében

Ez a könyv egy igazi mentsvárként szolgálhat minden kétségbeesett tizenévesnek, aki azt hiszi, hogy sosem fogja megtalálni a boldogságot. Elég csak keresni és erősen akarni. Nem biztos, hogy könyvből pottyant hercegünk lesz, de ne is legyünk kishitűek.

Hogy kinek ajánlom?

Ártatlan történetek kedvelőinek, reménytelenül romantikusoknak és mindenkinek, aki elgondolkodott legalább egyszer azon, hogy mi lenne, ha a könyvszereplők egyszer csak életre kelnének.
Korosztálytól függetlenül olvasható, mert sosem hal meg a remény.

Ti olvastátok már?

Nektek hogy tetszett?