Hogy élek most - Majd ha újra lesz béke

A vendég fel-alá téblábolt az étteremben. Maga sem tudta, hogy mit keres.

- Egy disztópiát kérek – bökte ki az első eszébe ötlő szót kellő sznobizmussal, majd kényelembe helyezte magát az egyik fotelben, és várt.

Valahogy én is hasonló fenntartásokkal kezelem a borús jövőképet elénk festő könyveket. Nem elég, hogy a saját korunk problémáival kell foglalkoznunk, még gondolkodjunk el a jövő ezer lehetőségéről is? Bár nekem is van egy harmadik világháborús ötletem, mely még az első fellángolás fázisban található, mégis elszörnyülködök a háború gondolatától.

Mai könyvem a Majd lesz újra nyár Meg Rosofftól, akinek nevét mindig rosszul hangsúlyozom, egy variációt mutat be ebből a jövőképből, mégpedig egy tizenöt éves gyerek szemével.

„Elizabeth a nevem, de senki sem szólít így. Mikor megszülettem, és az apám rám nézett, biztos arra gondolt, hogy olyan méltóságteljes, szomorú képem van, mint egy középkori királynőnek vagy egy halottnak. Később kiderült, hogy átlagos vagyok, nincs bennem semmi különös. Még az életem is tök átlagos volt eddig. Ez egy Daisy élete, nem egy Elizabethé.”

„Azon a nyáron, amikor elmentem Angliába az unokatestvéreimhez, minden megváltozott. Valamennyire a háború miatt is, hisz az állítólag nagyon sok mindent felborított, de mivel nem sokra emlékszem a háború előtti életből, az nem is igazán fontos most ebben a könyvben.”

„Leginkább Edmond miatt változott meg minden körülöttem. Elmondom, mi történt. Itt és most – az én könyvemben.”

A könyvvel való kapcsolatom valahogy hasonlóképpen indult, mint a Zabhegyezővel: megláttam a sok pozitív értékelést róla, hogy milyen jó könyv, ezért sürgető vágyat kezdtem érezni, hogy kézbe vegyem, és végre elolvassam.

Daisyt mostohaanyja hatására elküldik otthonról nagynénjéhez Angliába, ahol egy varázslatos vidékre csöppen. Penn néni rengeteget dolgozik, ezért alig van otthon, de ez a házban lakó 4 gyereket egyáltalán nem zavarja. Osbert, Isaac, Edmond és Piper képesek saját magukat ellátni, és már teljes mértékben hozzászoktak a felnőttmentes életmódhoz. Ez egy kicsit felelőtlennek hangozhat, de a háború nem csak materiális áldozatot kíván. Ezért sem áll be nagy változás, mikor az első robbantgatások miatt lezárják a határokat, ami Oslóban marasztalja Penn nénit.

Daisy az együtt átélt kalandok során beilleszkedik közéjük, igazi családtagként kezelik. De a kezdetleges harmóniájukat megtöri a hozzájuk is eljutó háború. Zavargások országszerte, ételadagok, gyógyszerhiány, járványhíresztelések mind-mind ahhoz vezettek, hogy a felügyelet nélkül maradt társaságot elválasztották egymástól. Osbert munkát kap, az ikreket és a lányokat pedig külön farmra szállítják. A sok megpróbáltatás, éhezés, gyomorrontás, kimerülés, napokig tartó séta és hideg után végül megtalálják azt, amire a legjobban vágytak: EGYMÁST. De ehhez véget kell érnie a háborúnak.

~~~

A könyv befejezése után alig találtam szavakat a döbbenettel teli meghatottságtól. Egyszerre sokkolt és szomorúsággal töltött el a helyzet, amiben játszódik a regény. A háború kemény arca, embertelensége még a hátországban is, a nélkülözés és az élet apró örömei közti ellentét. Egy nagyon vékony hajszál választott el attól, hogy megríkasson. A kétségbeesett keresést még a legreménytelenebb helyzetben sem adják fel. Nagyon erősnek kell ahhoz lenni, hogy ezt a megpróbáltatást kibírja valaki.

És a Daisy megcsinálta, annak ellenére, hogy New Yorkban töltötte eddigi életét, mégis alkalmazkodik a helyzethez, és küzd, mintha a saját otthonáért, a saját testvéreiért csinálná mindezt. Be kell vallanom, hogy a regény kezdetekor nem volt szimpatikus. Lehet, hogy a regény negatív nyelvezete miatt. Zavart, hogy a dolgokat nem a jó oldaláról szemléli. De aztán ahogy teltek-múltak a lapok, rájöttem: a Háború az oka mindennek, hiszen sokkal borúsabb az általános hangulat is. Rendkívül hűséges, végtelenül kitartó, nem adja fel és ezt nagyon tisztelem benne.

A család többi tagjáról is szólnék néhány szót:

Osbert, a felelősségteljes nagytestvér. Őt annyira nem ismerjük meg, de mindenképpen le a kalappal előtte, hogy anyja elutazása után zokszó nélkül átvette a családfő szerepét.

Isaac és Edmond, az ikrek, akik lehet, hogy külsőre hasonlítanak egymásra a szemszín kivételével, azonban belsőjükben teljesen mások. Isaac csendes, visszahúzódó és jobban szeret az állatokkal beszélgetni, mint az emberekkel. Mégis mindig mindenhol ott van, és mint egy őrangyal vigyáz a többiekre.

Lassan azért kezdek rájönni, hogy sokszor azokra érdemes odafigyelni, akik nem járatják folyton a szájukat.

Edmondról viszont annál többet tudunk meg, hiszen szerelmes lesz Daisybe, így sok időt töltenek együtt. Kívülről próbál erősnek látszani, ám lelkileg nem bírja feldolgozni a sok kegyetlenséget, ezért hasonló szótlanságba burkolózik, mint ikertestvére, melyet egyedül Daisy tör meg.

Piper a kishúg. Az egész könyvön keresztül úgy sajnáltam szegénykét. A maga kilenc évével végigélt egy kemény háborút, ami miatt hamar fel kellett nőnie. Megérdemelt volna egy kicsit több gyerekkort, ahol élvezni tudta volna a felhőtlenséget. Nagyon szerettem a talpraesettségét, hogy a legszűkösebb időkben is feltalálta magát és szerzett ennivalót, míg mások már minimum háromszor éhen haltak volna. 

(…) ha legközelebb New Yorkban járok, elmegyek a régi iskolámba, és javasolni fogom, hogy a tömegkommunkiáció tantárgy helyett inkább legyen egy olyan, hogy „túlélés félholtan a vadonban, mikor nincs remény”.

Számomra a legdurvább részek a halállal való találkozások voltak. Végigszaladt a hátamon a hideg, és megfordult a gyomromban az ebédem a holttestek látványától, melyek ott lebegtek lelki szemeim előtt. Nincsen belőlük sok, de hatásosan vannak elhelyezve.

Talán az egyetlen hibája számomra a fordítás. Néhány helyen egy kicsit furcsa szófordulatokat használ, mivel mindig az adott kor, adott hely köznyelvéből meríti tárházát. Ezért talán teljesebb élményt nyújthat, ha az ember angolul olvassa el. Nem tudom, még nem próbáltam ki.

Összességében

Tetszett a maga hibájával és néhol döcögős előadásmódjával együtt. Elgondolkodtatott, és szörnyülködésre késztetett, hogy milyen egy igazi háborút átélni, nem csak a könyvekből olvasni róla. Legjobban az fogott meg benne, hogy maguk az emberek sem tudják, hogy miért tört ki. Ez arra utal, hogy a harcoknak nincs értelmük, csak az emberek dobálóznak odafönn, mint játszótéri homokozóban a durcás gyerekek. Csak itt a tét sokkal magasabb, a károk emberéletek, nem egyszerű horzsolások és szembeeső homokszemcsék.

Hogy kinek ajánlom?

Ezt most nagyon nehéz lenne megfogalmaznom, mivel magam sem tarozom a tipikus célközönségéhez.

Lelkes tizenéveseknek, akik még nem találkoztak hasonlóan elgondolkodtató irodalommal, mely akár valósággá is válhat, ha nem vigyázunk eléggé. Mindenképp megéri. Mivel nem hosszú, még annyi időt sem vesz el az ember életéből.

Diszópiások előnyben, bár szerintem nekik nem kell kétszer mondanom, hiszen ők már találkoztak hasonló kaliberű történetekkel. Nekik azonban egy kicsit rövid lehet, de ne hagyjátok ki.

Remélem kedvet kaptatok a könyv elolvasásához. Vagy ha már elolvastátok, nyugodtan írjátok meg véleményeteket is.

Mára ennyi lettem volna.

Maradok nektek remélem még sokáig,

Babó Buca